1989 májusában egy Humboldt-ösztöndíjjal hosszabb tanulmányútra mentem Németországba, és a nálunk itthon még csak tervezett alkotmánybíráskodásra készülve odakinn rábukkantam az előnyeit ecsetelő tanulmányok mellett a felső instancia által már nem kontrollálható aktivista alkotmánybírák problémájára is, akik hatáskörüket bővítve a demokrácia intézményeit kiüresítik. Hazajőve és az időközben megteremtett alkotmánybíráskodást szemügyre véve, a kint már megismert kritikát szem előtt tartva, hamar elkezdtem az aktivista alkotmánybíráskodást kritizálni.
Írásaimban ennek létjogosultságát csak a demokrácia kereteinek őrzésében ismertem el, de tartalmi döntéseiket a törvényhozás meghatározására a frissen létrejött politikai demokrácia csorbításaként ítéltem meg.
Ezt a politikai akaratképzést és a jogalkotást illető kritikámat az alkotmánybírákkal szemben az ezredfordulón aztán kiterjesztettem az alkotmánybíráskodás bírói jogalkalmazás felé gyakorolt hatására. Nálunk ugyan ez eleinte nem igazán létezett, mert az alkotmány és az alkotmánybírósági törvény ezt nem tette lehetővé 1990-től, de az USA és Európa alkotmánybíráinál és nyomukban a világ más részeiben létrejött alkotmánybíráskodásoknál ez egyre inkább terjeszkedett.
Sajnálatos módon aztán 2011-től az új alaptörvény ezt nálunk is lehetővé tette, és a bírói jogalkalmazást nálunk is elkezdték – a hagyományos jogági dogmatikák és szakági törvénykódexek mellett/helyett – az ünnepélyes alkotmányi deklarációk és a nyitott alapjogok tetszőleges alkotmánybírósági döntései irányítani.
Ezek a fejlemények a jog egyes területeit alapjaiban átalakították, néhányat meg is kettőztek. Így a nemzetközi jog alkotmányjogiasítása elsőrendű hatású, és emellett elsősorban a magánjog alkotmányjogiasítása, az alkotmányos büntetőjog és az alkotmányos munkajog jelenti a hagyományos jogrendszer megkettőzését. Még látni kell azt, hogy egy-egy országban e folyamatok konkrét okai és motivációi sokrétűek lehetnek, de stabilizálódni ezek a globálisan összefonódó nyugati világban csak akkor tudtak, ha valamilyen átfogó hatalmi érdeket is szolgáltak. Így kutatási kérdés,
melyek ezek a globális hatalmi érdekek, ha már a politikai akaratképzéseket és a bírói döntési folyamatokat ilyen fokban alkotmányjogiasítani lehetett?
A nemzetközi jog alkotmányjogiasításának szemrevétele hasznos kulcs lehet e kérdés megválaszolásához. A nemzetközi jog évszázadokig a szuverén államok egymással kötött önkéntes szerződéseit jelentette azzal a záradékkal, hogy vita esetén közösen kijelölt, harmadik államból származók tesznek igazságot közöttük. Hogy ez alkotmányjog lehetne, fel sem merült, hiszen ehhez egy területen élő nép államhatalma kell, amely megállapodik egy alkotmányi szabályozásban, és aláveti magát az állam akár erőszakkal biztosított rendjének.
Ám az 1990-es évektől elkezdték a gazdasági globalizáció nagyhatalmi képviselői és az ezek által támogatott jogászprofesszorok hangoztatni, hogy ma már a nemzetközi jog nem egyszerűen szuverén államok megegyezéseit tartalmazza, hanem ennek fő szabályai egy nemzetközi alkotmányjogot jelentenek, amelyek megsértése az államok részéről minden előzetes megegyezés és alávetés nélkül számonkérhető rajtuk és szankcionálhatók ezért.
E fordulat hátterében pedig már 1950 óta az egyes szuverén államok megszüntetésére és a világállamra törekvő erők álltak. Első lépcsőben az ehhez vezető úton kontinentális föderációkba próbálták befogni az addig szuverén államokat, ahogy Európában már 1950-től megkísérelték az Európai Egyesült Államok létrehozását. Az ellenállás miatt ez ugyan csak a mai EU lett, de állandóan belső machinációkkal az eredeti cél felé ösztökélik ezt azóta is.
Ez a világállam felé haladó küzdelem a közbeeső kontinentális föderációkba kényszerítő szakaszon az alkotmányjogiasítást a kontinentális emberjogi bíráskodás megszervezésével is előre hajtja.
Ugyan ezt már 1950-ben létrehozták Európában, de ez 1999-ig csak látszatként létezett, mert eredetileg (az akkor ellenálló szuverén államok miatt) csak egyes államok perelhették be egymást emberjogi sértésre hivatkozva a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt, rendszerint ott élő saját nemzeti kisebbségük más állam általi megsértése esetén. Ez nagyon ritkán fordult elő, ekkor azonban a 11. jegyzőkönyvben előhozták a világállam hívei a régi tervüket, hogy az egyes államokat saját állampolgárai és NGO-i is beperelhessék. Azóta a betelepült, zömmel amerikai politikai alapítványi NGO-hálózatok révén az egyes államokat innen irányítják és bírságolják, ha a globális hatalmi erők célja ellen döntenek.
Ez az „emberjogiasítás” az egyes államok teljes jogrendszerét illetően aztán hozzájárult az elmúlt évtizedekben a jog belső alkotmányjogiasításához is, és a magánjog, a büntetőjog, a munkajog innen is vette az érveket a szakági törvénykódexektől elszakadáshoz és a jog megkettőződéséhez.
Ennek következményeként a nemzetállami demokratikus törvényhozási jog fölött ma már egy emberjogiasított/alkotmányjogiasított „felső” jog van, amely jórészt az európai föderális erők és a velük összefonódott világállami hatalmi körök terrénuma.
A szerző professor emeritus
