Minden kétséget kizárólag az atomprogramok visszagörgetésének a leglátványosabb formája a kényszerített leszerelés. Izrael 1981-ben légicsapással semmisítette meg az iraki Osirak reaktort, amellyel lényegében évekre visszavetette Szaddám nukleáris ambí­cióit. Hasonló műveletre került sor 2007-ben is, amikor a szíriai Al-Kibar létesítményt bombázta le az izraeli légierő, megakadályozva egy újabb katonai célú program kibontakozását. De ebbe a kategóriába sorolhatjuk a szövetségesek második világháborús erőfeszíté­seit a náci atomfejlesztések ellen (lásd pél­dául a Vemork nehézvízüzem és az orianenburgi uránfeldolgozó elleni támadások). A kinetikus eszközök számos esetben nem az infrastruktúra, hanem a humán erőforrások ellen kerülnek bevetésre, legyenek ezek német tudósok a háború idején, illetve iráni atomtudósok és észak-koreai tanácsadók a Közel-Keleten. Fontos megjegyezni, hogy 

Ennek a leszerelési módnak az ellenpólusa az önkéntes leszerelés, ezen belül a dél-afrikai esettanulmány. Még ha nehezedtek is külső nyomások Pretoriára, az atomfegyverprogram leszerelését előirányzó döntés mögött belső politikai folyamatok álltak. Dél-Afrika a belpolitikai fordulat, az apartheid lezárása és a nemzetközi reintegráció érdekében mondott le kis méretű, de korántsem jelentéktelen atomfegyverprogramjáról. Hasonló folyamat játszódott le Svédországban, ahol egy ígéretes indulás után a gazdasági realitások súlyos döntés elé állították az ország vezetését. Vagy az önálló nukleáriscsapásmérő-erőt fejlesztik ki, vagy pedig az ország konvencionális haderejét, pontosabban a Gripen-előd, Saab 37 Viggen repülőgépet. A válasz – bizonyos mértékben az amerikai nyomás és ígéretek által is befolyásolva – az utóbbira esett.

Líbia példája a tárgyalásos leszerelés lehetőségeit és veszélyeit tárja azok elé, akik más kárán próbálnak tanulni. Az iraki invázió keltette rettenet üllője és a fokozódó nyugati, elsősorban amerikai–brit nyomás kalapácsa alatt Kadhafi úgy döntött, hogy gazdasági és diplomáciai előnyök reményében feladja az atomfegyverprogramját. A projekt leszerelése igen gyorsan és hatékonyan haladt előre, viszont a beáramló haszon jóval kisebb volt a reméltnél. A folyamat a rezsim összeomlásával és a diktátor halálával végződött – intő példát állítva minden autokrata számára, aki a nukleá­ris enyhülés és a Nyugathoz való közeledés gondolatával kacérkodik.

 A keretműködés már akkor is törékeny volt, az amerikai kilépés és az azt követő iráni szerződésszegések pedig megmutatták: ami ideiglenes, az gyakran visszafordítható is.

A visszafordítható leszerelés legszélsőségesebb példája Észak-Korea. A rezsim több alkalommal is részt vett olyan megállapodásokban, amelyek időszakos befagyasztást és leszerelést ígértek, de minden esetben visszaváltottak: az Agreed Framework és a hatoldalú tárgyalások ideiglenes eredményeket hoztak, de a fejlesztések folytatódtak. 

Van az atomfegyverek leszerelésének egy további útja is, és ez az államszétesésen keresztül vezet. A Szovjetunió elhalálozása után az utódállamok egy része egy csapásra a világ vezető atomhatalmai között találta magát. A lisszaboni jegyzőkönyv és a budapesti memorandum keretében Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán megállapodtak: lemondanak a fegyverekről, de cserébe gazdasági segítséget és biztonsági garanciákat kérnek. Hogy az ezzel kapcsolatban kapott ígéretek mennyire ingatag lábakon álltak, az a 2014-es krími válság és a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború után igen nyilvánvalóvá vált.

Mik a tanulságai mindennek az iráni–amerikai nukleáris kötéltáncra nézve?

Irán szemszögéből nézve a dolgot Líbia és Ukrajna hosszú árnyéka vetül a tárgyalásokra. Az atomfegyverprogram feladása anélkül, hogy az ország rendezné mind a külső, mind a belső konfliktusait, halálos veszélyt jelent a rezsim túlélésére nézve. A dél-afrikai paradigma egy biztató reménysugarat ígérhet, de ennek az ára a teljes újrafogalmazása annak, hogy mit is jelent az: Irán.

A harmadik, hogy a kényszerített leszerelés sohasem volt fotogén, de eddig minden esetben sikeresnek bizonyult.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa