Donald Trump megtette azt, amit minden standbeli hivatásos politikus, ha csak teheti, messziről elkerül. Több egymást követő kijelentésében meghúzott egy nagyon egyértelmű és nagyon határozott vörös vonalat: „Iránnak sohasem lehet atomfegyvere.” Tette ezt annak tudatában, hogy az elődje, Barack Obama 2012-ben már megpróbálkozott valami hasonlóval a szíriai vegyi fegyverek bevetésével kapcsolatban. Akkor és ott a szír rezsim szinte azonnal átlépte ezt a vonalat, és az USA-nak választania kellett a katonai intervenció és az elrettentésének az erodálása között.
A következmények ismeretében feltevődik a kérdés, hogy
miért állt bele Trump elnök ugyanabba a csapdahelyzetbe, amiért az elődjét olyan súlyos kritikával illették. De van még ennél is fontosabb kérdés. Visszafordítható-e egy előrehaladott stádiumban lévő atomfegyverprogram, és ha igen, akkor hogyan?
Bár a rendelkezésre álló információk korántsem hézagmentesek, némi általánosítással elmondható, hogy a világ közel kétszáz államából harminc körülire tehető azoknak a száma, amelyek elindultak az atomfegyver birtoklásához vezető úton. Ezeknek csupán az egyharmada jutott célba, és rendelkezik e sorok leírásakor nukleáris fegyverekkel. Ezek a számok azt sugallják, hogy megállítani és visszagörgetni egy előrehaladott stádiumban lévő vagy akár már célba ért atomfegyverprogramot korántsem reménytelen vállalkozás.
Éppen ellenkezőleg, a történelmi esettanulmányokon alapuló mintázatból azt látjuk, hogy
sokan próbálkoznak, keveseknek sikerül célba vagy akár célközelbe érni, és még ezek sem mindig képesek megtartani azt, amit elértek. A legizgalmasabb kérdés persze a hogyan.
A sík mezőben hány út vezet az atomfegyverprogramok visszagörgetéséhez, és milyen körülményeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy ezek a próbálkozások sikerrel járjanak?
A nukleáris leszerelésnek hat fő típusát különböztethetjük meg: a kényszerített leszerelést, amikor külső nyomás – katonai akció, szankciók vagy diplomáciai fenyegetés – hatására történik a visszalépés (lásd például Irak, Szíria); az önkéntes leszerelést, amely saját politikai döntésen alapul (lásd például Dél-Afrika, Svédország); a tárgyalásos leszerelést, amely diplomáciai alku eredménye (Líbia, Argentína és Brazília); a feltételes vagy részleges leszerelést, amely szerződéshez kötött, de visszafordítható (Irán); a szakaszos, ciklikus visszafegyverkezésekkel járó leszerelést (Észak-Korea); és végül az államszéteséssel járó leszerelést, amikor egy birodalom utódállamai adják fel az örökölt arzenált (Ukrajna, Fehéroroszország, Kazahsztán).
Minden kétséget kizárólag az atomprogramok visszagörgetésének a leglátványosabb formája a kényszerített leszerelés. Izrael 1981-ben légicsapással semmisítette meg az iraki Osirak reaktort, amellyel lényegében évekre visszavetette Szaddám nukleáris ambícióit. Hasonló műveletre került sor 2007-ben is, amikor a szíriai Al-Kibar létesítményt bombázta le az izraeli légierő, megakadályozva egy újabb katonai célú program kibontakozását. De ebbe a kategóriába sorolhatjuk a szövetségesek második világháborús erőfeszítéseit a náci atomfejlesztések ellen (lásd például a Vemork nehézvízüzem és az orianenburgi uránfeldolgozó elleni támadások). A kinetikus eszközök számos esetben nem az infrastruktúra, hanem a humán erőforrások ellen kerülnek bevetésre, legyenek ezek német tudósok a háború idején, illetve iráni atomtudósok és észak-koreai tanácsadók a Közel-Keleten. Fontos megjegyezni, hogy
a kényszerített leszerelés sokkal többet jelent, mint csupán kinetikus vagy akár kiberhadműveleteket (Stuxnet). A nemzetközi fegyverzet-ellenőrzés és esetenként egy hosszú katonai megszállás volt az a lépés, ami visszafordíthatatlanná tette a folyamatot.
Ennek a leszerelési módnak az ellenpólusa az önkéntes leszerelés, ezen belül a dél-afrikai esettanulmány. Még ha nehezedtek is külső nyomások Pretoriára, az atomfegyverprogram leszerelését előirányzó döntés mögött belső politikai folyamatok álltak. Dél-Afrika a belpolitikai fordulat, az apartheid lezárása és a nemzetközi reintegráció érdekében mondott le kis méretű, de korántsem jelentéktelen atomfegyverprogramjáról. Hasonló folyamat játszódott le Svédországban, ahol egy ígéretes indulás után a gazdasági realitások súlyos döntés elé állították az ország vezetését. Vagy az önálló nukleáriscsapásmérő-erőt fejlesztik ki, vagy pedig az ország konvencionális haderejét, pontosabban a Gripen-előd, Saab 37 Viggen repülőgépet. A válasz – bizonyos mértékben az amerikai nyomás és ígéretek által is befolyásolva – az utóbbira esett.
Líbia példája a tárgyalásos leszerelés lehetőségeit és veszélyeit tárja azok elé, akik más kárán próbálnak tanulni. Az iraki invázió keltette rettenet üllője és a fokozódó nyugati, elsősorban amerikai–brit nyomás kalapácsa alatt Kadhafi úgy döntött, hogy gazdasági és diplomáciai előnyök reményében feladja az atomfegyverprogramját. A projekt leszerelése igen gyorsan és hatékonyan haladt előre, viszont a beáramló haszon jóval kisebb volt a reméltnél. A folyamat a rezsim összeomlásával és a diktátor halálával végződött – intő példát állítva minden autokrata számára, aki a nukleáris enyhülés és a Nyugathoz való közeledés gondolatával kacérkodik.
Irán esete a feltételes vagy részleges leszerelés kategóriájába illik. A 2015-ös JCPOA-megállapodás korlátozta az urándúsítást, csökkentette a készleteket, és egy teljesen komolytalan ellenőrzési mechanizmust vezetett be. Cserében érzékelhető szankcióenyhítés történt.
A keretműködés már akkor is törékeny volt, az amerikai kilépés és az azt követő iráni szerződésszegések pedig megmutatták: ami ideiglenes, az gyakran visszafordítható is.
A visszafordítható leszerelés legszélsőségesebb példája Észak-Korea. A rezsim több alkalommal is részt vett olyan megállapodásokban, amelyek időszakos befagyasztást és leszerelést ígértek, de minden esetben visszaváltottak: az Agreed Framework és a hatoldalú tárgyalások ideiglenes eredményeket hoztak, de a fejlesztések folytatódtak.
Phenjan számára a leszerelés nem végső állapot, hanem taktikai szünet. Azok sem tévednek nagyot, akik szerint a két fent említett leszerelési paradigmát – az iráni feltételes-részlegeset és az észak-koreai visszafordíthatót – bátran össze lehet vonni egy kalap alá. Phenjan és Teherán számára a nukleáris leszerelés valószínűleg sohasem képezett egy végső állapotot, hanem inkább taktikai szünetként, vargabetűként tekintettek rá.
Van az atomfegyverek leszerelésének egy további útja is, és ez az államszétesésen keresztül vezet. A Szovjetunió elhalálozása után az utódállamok egy része egy csapásra a világ vezető atomhatalmai között találta magát. A lisszaboni jegyzőkönyv és a budapesti memorandum keretében Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán megállapodtak: lemondanak a fegyverekről, de cserébe gazdasági segítséget és biztonsági garanciákat kérnek. Hogy az ezzel kapcsolatban kapott ígéretek mennyire ingatag lábakon álltak, az a 2014-es krími válság és a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború után igen nyilvánvalóvá vált.
Mik a tanulságai mindennek az iráni–amerikai nukleáris kötéltáncra nézve?
Irán szemszögéből nézve a dolgot Líbia és Ukrajna hosszú árnyéka vetül a tárgyalásokra. Az atomfegyverprogram feladása anélkül, hogy az ország rendezné mind a külső, mind a belső konfliktusait, halálos veszélyt jelent a rezsim túlélésére nézve. A dél-afrikai paradigma egy biztató reménysugarat ígérhet, de ennek az ára a teljes újrafogalmazása annak, hogy mit is jelent az: Irán.
Az USA és szövetségesei szempontjából is akad bőven tanulság a múlt tapasztalataiban. Az első az, hogy egy atomprogram felgöngyölítése hosszú távú folyamat. A második, hogy következetesség és kitartás híján a folyamat visszafordítható.
A harmadik, hogy a kényszerített leszerelés sohasem volt fotogén, de eddig minden esetben sikeresnek bizonyult.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
