Számtalan olyan történetünk akad, amelyeket hiába mesélnénk amerikaiaknak, kanadaiaknak és izlandiaknak – aki nem ízlelgette még az élet sóját, nem is ért sok mindent. Először azt mondanám el messze földek fiainak, hogy Kelet-Közép-Európában élni nem pusztán kalandos, de néha kétségbeejtően borzasztó állapot is. Ezzel a borzalommal – ami persze karöltve együtt jár az emberi hülyeséggel és ostobasággal – akkor is találkozik az ember, ha egyébként felkészületlenül csöppen az élet sűrűjébe.
Mint például én 1993-ban. Amikor a Panoráma zöldfülű riportereként a háborús Eszékre küldött riportot készíteni a főnököm. Akit – nem mellesleg – Chrudinák Alajosnak hívtak. Bevallom, féltem, szorongtam ettől a feladattól, egyáltalán nem vettem biztosra, hogy a horvát–szerb háború kellős közepén megállom a helyemet. Chrudinák bölcsen a bölcs, tapasztalt Márton „Bozsó” operatőrre és egy talpraesett technikusra bízott, így aztán hárman indultunk a háborús Eszékre. Emlékszem, olyan állandó tüzérségi párbaj zajlott az előzetes hírek szerint, hogy Siklóson foglaltunk szállást.
Hogy aztán Eszéken pontosan mi történt, délután hogyan lógtunk meg a szerb ágyúzás elől, amit a határ magyar oldalán is tisztán hallottunk, valamint kikkel és hogyan találkoztunk, mit csináltunk a városban, nem most mesélem el. Csak azért idézem fel életem első külföldi televíziós forgatását, mert Eszéken interjúztam egy idős magyar férfival, aki szentlászlói vagy talán kórógyi volt, de mindenképpen a szerbek űzték el a lakóhelyéről. Ott ültünk egy eszéki lakásban, körülöttünk idegen tárgyak, lemezjátszó, családi fotók, cigarettacsikk a hamutálban, használt zokni a sarokban – minden úgy, ahogyan otthagyták.
Ez a lakás ugyanis nem a magyar jövevényeké volt, dehogyis. Hanem egy szerb családé, akiknek a horvátok elől ugyanolyan villámgyorsan el kellett menekülniük, ahogyan a magyar bácsinak is a szerb betörés után. Most akkor itt marad, mi a terv? – tudakoltam, de az öreg csak a fejét ingatta: nem nyúlunk mi itt semmihez, kérem, haza szeretnénk menni a saját házunkba, ott a jószág is, valaki csak megeteti őket, amíg mi itt bujkálunk. Talán éppen azok a szerbek, akiké ez a lakás…
A Békés megyei Mezőberényben szintén akkoriban a hajdani csehszlovák–magyar lakosságcsere áldozataival beszélgettem. Magyarok, szlovákok, németek sokasága esett áldozatául annak a pompás ötletnek, hogy magyarországi szlovákok települjenek át Csehszlovákiába, cserébe aztán Benesék tízezerével telepítették ki a csallóközi gazdatársadalom színe-javát. A németekkel már előbb végeztek, ahogyan a többi kelet-európai országban is – aki nem menekült el, nem végezték ki, azt elzavarták vagy tartós hallgatásra kényszerítették.
Azt mondta a mezőberényi bácsi, hogy ő történetesen még odakint született, Érsekújvár környékéről érkezett a családjával néhány bőrönddel. A csehszlovák állam mindent elvett tőlük, a házukat, ingóságaikat, jószágaikat, de még a biciklijüket is. Mezőberénybe érkezve a helyi szlovákok közül néhányan azt hitték, milyen jókat beszélgetnek majd szlovákul a csehszlovákiai magyarokkal, de abból sem lett semmi.
A csehszlovákiai magyarok ugyanis alig tudtak szlovákul, a békési szlovákok pedig magyarul nem akartak velük beszélgetni – így aztán egyelőre elmaradt a párbeszéd. Akadt olyan csallóközi család – mesélte a bácsi –, amelyik végül csak bepakolt a sváboktól elrekvirált szép, nagy házba, de évtizedeken át csak az elveszett, otthoni ingatlanról ábrándoztak: vajon kié lett, mi lett a sorsa?
Aztán a hetvenes évek elején megállt egy nyugatnémet Mercedes a kis utcában. Jól öltözött, idős férfi szállt ki belőle, a csallóközi ember pedig kiballagott a házból, hogy vajon kit keres. Hát,
ez a mi házunk volt, innen telepítettek ki minket a háború után, mondta a német tört magyarsággal. Tessék figyelni, mondta a csallóközi ember, itt a kulcs, beköltözhetnek újra. Ez ugyanis nem a mi házunk, hanem a maguké, de megőriztük a holmijukat, szépen rendben tartottunk mindent. Szó sem lehet róla, ez már a maguké, válaszolta a német vendég, Münchenben jól menő céget vezetek, a gyerekek már ott születtek, csak kíváncsiságból jöttem haza, hogy megnézzem, kié lett a házunk.
Örülök, hogy ilyen becsületes embereké!
Így aztán a csallóközi és a német ember békésen elnézegette egymást XX. századi sorsának legmélyén, talán sírtak egy kicsit, és biztos vagyok abban, hogy kezet szorítottak. Arra is gondolhattak éppen, hogy mindketten Békés megyei lakosok, csak nem éppen ugyanúgy. Hogy azokról a szlovákokról, akik kitelepültek a lakosságcserével, de miután hamar megbánták, már nem térhettek vissza Békéscsabára, Szarvasra, Tótkomlósra, vagy a kiirtott zsidó közösségről, esetleg a málenkij robotra hurcolt, hadifogságba esett magyar férfiakról, a megerőszakolt nőkről már ne is szóljunk.
Hogy miért bolygatjuk a múltat? Hát azért, tisztelt olvasó, mert ez a két történet a mi közös történetünk. Nem marslakókkal esett meg, hanem a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Ennél cifrább történeteket is hallottam gyerekkoromban, de van, ami elsüllyed magától, s akad aztán olyan história is, amely különös lenyomatként hajszálpontosan jellemzi a mögöttünk hagyott nyomorult évszázadot.
Valahogy mindezt nem tudnám elmesélni egy amerikainak, kanadainak, izlandinak. Nyilván értenék az ilyesfajta történetek mélységes tragédiáját, de azt már aligha fogadnák be, hogy az átkozott XX. század közepén valakinek mindig futnia kellett származása okán, és aki nem menekült el, hamar tarkón lőtték, élve elásták vagy éhen pusztult. Magyarok, németek, zsidók, szlovákok, szerbek, horvátok és mindenki más közös sorsáról beszélünk.
A csalfa remény, hogy az erőszaknak örökre vége szakad, Kelet-Közép-Európában általában nem tartható. Hiszen a számlákat talán soha nem fizették vissza, sok van egymás rovásán, mindig akad indok egy kis vendettára. Így gondolja legalábbis néhány istentelen barom, akik persze mindig kisebbségben voltak, vannak, lesznek, de amikor felborul a társadalmi egyensúly, megszűnik a rend, ők előjönnek, és irtani kezdik a más nyelvű, más vallású, másként festő embereket. Vagy nem. De hogy a mi életünkben melyik forgatókönyvet írja meg a nagy forgatókönyvíró, alighanem attól is függ, hogy mi magunk az életet vagy a halált választjuk.
