Számtalan olyan történetünk akad, amelyeket hiába mesélnénk amerikaiaknak, kanadaiaknak és izlandiaknak – aki nem ízlelgette még az élet sóját, nem is ért sok mindent. Először azt mondanám el messze földek fiainak, hogy Kelet-Közép-Európában élni nem pusztán kalandos, de néha kétségbeejtően borzasztó állapot is. Ezzel a borzalommal – ami persze karöltve együtt jár az emberi hülyeséggel és ostobasággal – akkor is találkozik az ember, ha egyébként felkészületlenül csöppen az élet sűrűjébe.
Mint például én 1993-ban. Amikor a Panoráma zöldfülű riportereként a háborús Eszékre küldött riportot készíteni a főnököm. Akit – nem mellesleg – Chrudinák Alajosnak hívtak. Bevallom, féltem, szorongtam ettől a feladattól, egyáltalán nem vettem biztosra, hogy a horvát–szerb háború kellős közepén megállom a helyemet. Chrudinák bölcsen a bölcs, tapasztalt Márton „Bozsó” operatőrre és egy talpraesett technikusra bízott, így aztán hárman indultunk a háborús Eszékre. Emlékszem, olyan állandó tüzérségi párbaj zajlott az előzetes hírek szerint, hogy Siklóson foglaltunk szállást.
Hogy aztán Eszéken pontosan mi történt, délután hogyan lógtunk meg a szerb ágyúzás elől, amit a határ magyar oldalán is tisztán hallottunk, valamint kikkel és hogyan találkoztunk, mit csináltunk a városban, nem most mesélem el. Csak azért idézem fel életem első külföldi televíziós forgatását, mert Eszéken interjúztam egy idős magyar férfival, aki szentlászlói vagy talán kórógyi volt, de mindenképpen a szerbek űzték el a lakóhelyéről. Ott ültünk egy eszéki lakásban, körülöttünk idegen tárgyak, lemezjátszó, családi fotók, cigarettacsikk a hamutálban, használt zokni a sarokban – minden úgy, ahogyan otthagyták.
Ez a lakás ugyanis nem a magyar jövevényeké volt, dehogyis. Hanem egy szerb családé, akiknek a horvátok elől ugyanolyan villámgyorsan el kellett menekülniük, ahogyan a magyar bácsinak is a szerb betörés után. Most akkor itt marad, mi a terv? – tudakoltam, de az öreg csak a fejét ingatta: nem nyúlunk mi itt semmihez, kérem, haza szeretnénk menni a saját házunkba, ott a jószág is, valaki csak megeteti őket, amíg mi itt bujkálunk. Talán éppen azok a szerbek, akiké ez a lakás…
A Békés megyei Mezőberényben szintén akkoriban a hajdani csehszlovák–magyar lakosságcsere áldozataival beszélgettem. Magyarok, szlovákok, németek sokasága esett áldozatául annak a pompás ötletnek, hogy magyarországi szlovákok települjenek át Csehszlovákiába, cserébe aztán Benesék tízezerével telepítették ki a csallóközi gazdatársadalom színe-javát. A németekkel már előbb végeztek, ahogyan a többi kelet-európai országban is – aki nem menekült el, nem végezték ki, azt elzavarták vagy tartós hallgatásra kényszerítették.
Azt mondta a mezőberényi bácsi, hogy ő történetesen még odakint született, Érsekújvár környékéről érkezett a családjával néhány bőrönddel. A csehszlovák állam mindent elvett tőlük, a házukat, ingóságaikat, jószágaikat, de még a biciklijüket is. Mezőberénybe érkezve a helyi szlovákok közül néhányan azt hitték, milyen jókat beszélgetnek majd szlovákul a csehszlovákiai magyarokkal, de abból sem lett semmi.
A csehszlovákiai magyarok ugyanis alig tudtak szlovákul, a békési szlovákok pedig magyarul nem akartak velük beszélgetni – így aztán egyelőre elmaradt a párbeszéd. Akadt olyan csallóközi család – mesélte a bácsi –, amelyik végül csak bepakolt a sváboktól elrekvirált szép, nagy házba, de évtizedeken át csak az elveszett, otthoni ingatlanról ábrándoztak: vajon kié lett, mi lett a sorsa?
