idezojelek

Két történet házakról, hazákról

CSENDES ÓRÁK – Kelet-Közép-Európában csalfa remény, hogy az erőszaknak örökre vége szakad.

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László
Cikk kép: undefined
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Aztán a hetvenes évek elején megállt egy nyugatnémet Mercedes a kis utcában. Jól öltözött, idős férfi szállt ki belőle, a csallóközi ember pedig kiballagott a házból, hogy vajon kit keres. Hát, 

ez a mi házunk volt, innen telepítettek ki minket a háború után, mondta a német tört magyarsággal. Tessék figyelni, mondta a csallóközi ember, itt a kulcs, beköltözhetnek újra. Ez ugyanis nem a mi házunk, hanem a maguké, de megőriztük a holmijukat, szépen rendben tartottunk mindent. Szó sem lehet róla, ez már a maguké, válaszolta a német vendég, Münchenben jól menő céget vezetek, a gyerekek már ott születtek, csak kíváncsiságból jöttem haza, hogy megnézzem, kié lett a házunk. 

Örülök, hogy ilyen becsületes embereké!

Így aztán a csallóközi és a német ember békésen elnézegette egymást XX. századi sorsának legmélyén, talán sírtak egy kicsit, és biztos vagyok abban, hogy kezet szorítottak. Arra is gondolhattak éppen, hogy mindketten Békés megyei lakosok, csak nem éppen ugyanúgy. Hogy azokról a szlovákokról, akik kitelepültek a lakosságcserével, de miután hamar megbánták, már nem térhettek vissza Békéscsabára, Szarvasra, Tótkomlósra, vagy a kiirtott zsidó közösségről, esetleg a málenkij robotra hurcolt, hadifogságba esett magyar férfiakról, a megerőszakolt nőkről már ne is szóljunk.

Hogy miért bolygatjuk a múltat? Hát azért, tisztelt olvasó, mert ez a két történet a mi közös történetünk. Nem marslakókkal esett meg, hanem a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Ennél cifrább történeteket is hallottam gyerekkoromban, de van, ami elsüllyed magától, s akad aztán olyan história is, amely különös lenyomatként hajszálpontosan jellemzi a mögöttünk hagyott nyomorult évszázadot.

Valahogy mindezt nem tudnám elmesélni egy amerikainak, kanadainak, izlandinak. Nyilván értenék az ilyesfajta történetek mélységes tragédiáját, de azt már aligha fogadnák be, hogy az átkozott XX. század közepén valakinek mindig futnia kellett származása okán, és aki nem menekült el, hamar tarkón lőtték, élve elásták vagy éhen pusztult. Magyarok, németek, zsidók, szlovákok, szerbek, horvátok és mindenki más közös sorsáról beszélünk. 

A csalfa remény, hogy az erőszaknak örökre vége szakad, Kelet-Közép-Európában általában nem tartható. Hiszen a számlákat talán soha nem fizették vissza, sok van egymás rovásán, mindig akad indok egy kis vendettára. Így gondolja legalábbis néhány istentelen barom, akik persze mindig kisebbségben voltak, vannak, lesznek, de amikor felborul a társadalmi egyensúly, megszűnik a rend, ők előjönnek, és irtani kezdik a más nyelvű, más vallású, másként festő embereket. Vagy nem. De hogy a mi életünkben melyik forgatókönyvet írja meg a nagy forgatókönyvíró, alighanem attól is függ, hogy mi magunk az életet vagy a halált választjuk.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.