Meglepő és mulatságos: Caramel, a Quimby, a Halott Pénz kiáll a színpadra, aztán elmondja, hogy szeressük egymást, gyerekek, ne engedjük, hogy a politika szétválasszon minket, egy ország vagyunk, love, love, love. Ezzel nincs is baj, szeretni szükséges. De hogy a magyar közéletben a szeretetkoktél megrészegít-e bárkit, arra nézve erős kétségeim vannak. Nem, én sem szeretem a kommunista gyilkosokat, sem a porontyaikat, ahogyan az agyatlan liberálisokat sem, és ezt akkor is vállalom, ha emberileg, magánérintkezésben egyébként türelmesebbnek szükséges lenni. Viszont a te békésnek álcázott mondataid mögött nincs semmi tartalom, Caramel. És nem azért, mert – mint hangsúlyoztad – cigánytelepről jöttél és nincs érettségid (ez tényleg senkit nem érdekel), hanem egyszerűen azért, mert szamárságokat beszélsz.
Vagy ti tényleg elhiszitek, drága Caramel, hogy az utópiátok valósággá nőhet? Komolyan elhiszed, hogy ha a színpadról erkölcsileg simogató mondatokat préselsz ki magadból, mindenki más majd szépen összeborul az ellenfeleivel? Nekem úgy tűnik, mintha a világ sem értené az új békehimnuszt.
Németországban akkora a szeretet, hogy iszlamista gyilkosok naponta vadásznak le németeket a saját hazájukban, valamint éppen be akarnak tiltani egy demokratikusan működő, nagy társadalmi támogatottságú pártot, pusztán azért, mert nem szeretik. Franciaországban sok százezres, milliós külvárosi lakótelepek vonták ki magukat az általános szeretet alól. Amerikában akkora a szeretet, hogy fekete keretlegények, hiszterizált feministák, fiúkból lett lányok igyekeztek kivezetni az államot a maga hatásköreiből – mostanáig –, nem mellesleg a polgárok magánéletébe is diktatórikus módon beleavatkoztak nap mint nap.
Ezekről hallottál-e, Caramel? Gondolom, nem, ezért hoztad szóba ügyesen a „melegeket”, amivel persze azonnal felfedted, hogy a nagy szeretetdózisod meddig, kikre és miért terjed ki.
Sem neked, sem a Quimbynek, sem a Halott Pénznek nincs joga a panaszra, hiszen kasszát robbantottatok a „Fidesz-diktatúra” másfél évtizedében, hívnak, keresnek benneteket, felléphettek, kifizetik a produkciótokat. Szemben azokkal a zenészekkel és zenekarokkal, akik és amelyek történetesen nemzeti elkötelezettséggel – és ugyanolyan tudással, színvonallal, amivel ti is rendelkeztek – nem álmodhatnak arról, ami nektek már réges-régen sikerült.
Ezt nem azért szegezem neked, mert bántani akarnálak, nyilván sokan szeretik, ahogyan énekelsz – csak a következő fejezet a szeretethimnusz után nehogy love, love, lóvé legyen!
Minden zenész, színész, olimpiai bajnok a teljes szakmai és emberi hírnevét teszi kockára, amikor politikai véleményt fogalmaz meg. Darvas Ivántól Pécsi Ildikón át Bánffy Györgyig hosszan sorolhatnám a neveket, de a Szörényi–Bródy kettős, Kovács Ákos, Gyarmati Dezső vagy Alföldi Róbert is nyilvánvalóan tudta, mire vállalkozik, amikor közéleti véleményt mondott.
Akad olyan belső kényszer, amikor az ember úgy érzi, nem hallgathat, persze. Főleg diktatúra idején vagy átmeneti korban. Azonban azzal is tisztában kell lenni, hogy az illető művész vagy sportoló, egyszóval az, akit mindaddig az egész nemzet általános szeretete övezett (valahogy úgy Caramel módra), azonnal lefelezi követői táborát, amint színt vall.
Van, aki bátran beleáll ebbe, van, aki nem.
Egyszer meghívtam a Polgárok Házába egy neves művészt, hogy beszélgessünk, mire ő azt válaszolta, hogy jól ismer engem, szeretettel üdvözöl és sok sikert kíván, de a közönsége miatt nem teheti meg, hogy kormányról és ellenzékről nyilvánosan beszélgessen velem. Megértettem, sőt elfogadtam, hogy a zene, a vers vagy éppen a hátúszás nem arra való, hogy megosszuk az embereket, és ma már nem is vezetek ilyen beszélgetéseket. Csakhogy
amiről Caramel és a többiek beszélnek: kristálytiszta politika. Akkor is, ha szegénykéim azt hiszik, hogy éppen az ellen szólnak. Valójában nem lesz, mert nem lehet olyan világ, ahol baloldaliak és jobboldaliak ugyanolyan felhőtlen jókedvvel bográcsoznak, piálnak és hangoskodnak együtt, mint ha az ember a hozzá hasonlókkal, a barátaival lenne együtt.
Ha ezt valaki nem fogja fel, nem érti meg, hogy a politika nélküli térben sok minden jól működik, de kizárt dolog, hogy ebben az országban (vagy bárhol máshol) ne ütköztessünk közéleti véleményeket pusztán azért, mert valaki erről szövegel a színpadon, akkor sok mást sem fog fel a saját és közös életünkről. Akkor az illető hiába lép a politikai mezőbe, gyorsan megégeti magát.
Egyébként pedig zenélnie kellene annak, aki ahhoz ért. És úsznia, futnia, labdát rúgnia a másiknak. Vagy éppen szavalnia, színházban, filmben játszania. Abban kéne leginkább nyomot hagyni, amire teremtettünk, és azon az úton haladjunk, amelyre kedvtelésből, kíváncsiságból vagy más okból magunk léptünk rá. Néhányan azonban, akik egyébként nem is politikusok, balga módon mégis azt hiszik, hogy átlátják a káoszt. Merítőkanállal máris a bogrács körül settenkednek egy kis jutalomfalatért, mint ez a szerencsétlen Nagy Ervin.
Be kellene fejezni a politizálást, ha csak hülyeségeket tudtok mondani. Ha azonban valóban eredeti, építő, megvalósítható terveitek vannak, a megfelelő fórumon elővezethetitek, mint bárki más.
De abból elég volt, hogy valakinek a politikai véleményét csak azért, mert szépen énekel, jóképű gyerek vagy jó csaj, esetleg gyorsan fut és jól rúgja be a szögletet, szentírásként kezeljük – nem szabad. A politikát alakítsák inkább a politikusok, mi szavazzunk, amikor kell, azonkívül pedig igyekezzünk normálisan élni, tisztelni a másik embert.
Ha újságírónak születtünk, ne küldjünk el mindenkit az anyjába (bár igyekeztem elkerülni ezt, egyszer-kétszer túllőttem a célon, ma viszont már őszintén sajnálom). Vagyis ne pusztán indulatot szítsunk, viszont igyekezzünk emelni valamit szegény hazánkon. De ehhez tisztánlátás és tudás szükséges. Nem elég jókat mondani, illene olykor használati utasítást is mellékelni. Vagy egyszerűen csak jót tenni, énekelni, szögletet rúgni, ha már ahhoz ért az alkalmi szónok. Nagy dolog az, amiben képességet szerzünk, felesleges lerontani mindent ostoba beszólásokkal.
Aki idáig eljut, és bölcsebben él, az magával, másokkal is a legjobbat teszi, így befutja Isten által elrendelt pályáját. És akkor majd nem szól népszerű művészként, mások példaképeként a színpadról, imigyen: ezek a „f…szfejek annyit tanultak meg a kib…szott Oxfordon, hogy kell megosztani az embereket”. Ezt mint református testvéred is őszintén a figyelmedbe ajánlom, Caramel. Nem azért, mert erkölcsileg szónokolnék a szeretetről, hanem éppen ellenkezőleg: a józan ész alapján. Ez a stílus egyszerűen nem méltó hozzád, ahogyan nem méltó egyikünkhöz sem.
