Minden zenész, színész, olimpiai bajnok a teljes szakmai és emberi hírnevét teszi kockára, amikor politikai véleményt fogalmaz meg. Darvas Ivántól Pécsi Ildikón át Bánffy Györgyig hosszan sorolhatnám a neveket, de a Szörényi–Bródy kettős, Kovács Ákos, Gyarmati Dezső vagy Alföldi Róbert is nyilvánvalóan tudta, mire vállalkozik, amikor közéleti véleményt mondott. 

Van, aki bátran beleáll ebbe, van, aki nem.

Egyszer meghívtam a Polgárok Házába egy neves művészt, hogy beszélgessünk, mire ő azt válaszolta, hogy jól ismer engem, szeretettel üdvözöl és sok sikert kíván, de a közönsége miatt nem teheti meg, hogy kormányról és ellenzékről nyilvánosan beszélgessen velem. Megértettem, sőt elfogadtam, hogy a zene, a vers vagy éppen a hátúszás nem arra való, hogy megosszuk az embereket, és ma már nem is vezetek ilyen beszélgetéseket. Csakhogy 

Ha ezt valaki nem fogja fel, nem érti meg, hogy a politika nélküli térben sok minden jól működik, de kizárt dolog, hogy ebben az országban (vagy bárhol máshol) ne ütköztessünk közéleti véleményeket pusztán azért, mert valaki erről szövegel a színpadon, akkor sok mást sem fog fel a saját és közös életünkről. Akkor az illető hiába lép a politikai mezőbe, gyorsan megégeti magát.

Egyébként pedig zenélnie kellene annak, aki ahhoz ért. És úsznia, futnia, labdát rúgnia a másiknak. Vagy éppen szavalnia, színházban, filmben játszania. Abban kéne leginkább nyomot hagyni, amire teremtettünk, és azon az úton haladjunk, amelyre kedvtelésből, kíváncsiságból vagy más okból magunk léptünk rá. Néhányan azonban, akik egyébként nem is politikusok, balga módon mégis azt hiszik, hogy átlátják a káoszt. Merítőkanállal máris a bogrács körül settenkednek egy kis jutalomfalatért, mint ez a szerencsétlen Nagy Ervin.

Be kellene fejezni a politizálást, ha csak hülyeségeket tudtok mondani. Ha azonban valóban eredeti, építő, megvalósítható tervei­tek vannak, a megfelelő fórumon elővezethetitek, mint bárki más. 

Ha újságírónak születtünk, ne küldjünk el mindenkit az anyjába (bár igyekeztem elkerülni ezt, egyszer-kétszer túllőttem a célon, ma viszont már őszintén sajnálom). Vagyis ne pusztán indulatot szítsunk, viszont igyekezzünk emelni valamit szegény hazánkon. De ehhez tisztánlátás és tudás szükséges. Nem elég jókat mondani, illene olykor használati utasítást is mellékelni. Vagy egyszerűen csak jót tenni, énekelni, szögletet rúgni, ha már ahhoz ért az alkalmi szónok. Nagy dolog az, amiben képességet szerzünk, felesleges lerontani mindent ostoba beszólásokkal.

Aki idáig eljut, és bölcsebben él, az magával, másokkal is a legjobbat teszi, így befutja Isten által elrendelt pályáját. És akkor majd nem szól népszerű művészként, mások példaképeként a színpadról, imigyen: ezek a „f…szfejek annyit tanultak meg a kib…szott Oxfordon, hogy kell megosztani az embereket”. Ezt mint református testvéred is őszintén a figyelmedbe ajánlom, Caramel. Nem azért, mert erkölcsileg szónokolnék a szeretetről, hanem éppen ellenkezőleg: a józan ész alapján. Ez a stílus egyszerűen nem méltó hozzád, ahogyan nem méltó egyikünkhöz sem.