A szerkesztőségben, a családban, a környezetemben sokan a ChatGPT-vel leltározzák önmaguk és mások tudását. Különféle komolytalan és teljesen komoly kéréseket írogatnak neki, hogy a mesterséges intelligencia volna szíves megoldani minden nyűgüket-bajukat, felfedni titkaikat, megválaszolni a lehetetlent. Olvasom a sajtóban, hogy a ChatGPT nélkül nincs jövő, hamarosan gépi válaszokat kapunk mindenre, átveszi teljes kommunikációnkat, ami nem csoda, mert – idézem a borzalmas megfogalmazást – eszközünk voltaképpen „az OpenAl mesterséges intelligencia (MI) kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot, mely a felhasználókkal való folyamatos kommunikáció automatizálása során értelmezőmodelleket használ, melyek segítségével a bevitt információkat azonnal interaktívan kezeli.”
A régi sci-fi írók nem tudtak megszabadulni a kínzó kételytől: mi lesz, ha a gépek végül fellázadnak az ember ellen, túllépnek alkotójukon és átveszik a hatalmat a Föld nevű bolygón? Hajdanán ez a motívum számtalan tudományos-fantasztikus regényben felbukkant, és mi tagadás, ma is gyakran elgondolkodunk a virtuális valóság határain, méregetjük a mesterséges intelligencia tabudöntögető erejét.
Hagyjuk most, milyen információdömpinget bocsát ránk a ChatGPT, vizsgáljunk csak egyetlen szempontot: milyen szépirodalmi szöveget ír a mesterséges intelligencia? Képes-e önálló gondolatokra, következtetésekre? Mennyire uralja fogalmazása alapanyagát, a nyelvet, képes-e összebütykölni hasonlatokat, metaforát, metonímiát? Vannak-e élményei, emlékképei, s vajon tud-e több rétegű, felszínes ismeretekkel értelmezhető, egyidejűleg azonban rejtett tartományokat is hordozó szöveget építeni?
Kiterítem magam előtt Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényét. Olyan részletet keresek, amelyben az író maga is kavarog a leíró mondatok mögött, tapasztalatot, stílust, véleményt, különféle nyelvi eszközöket tálal az olvasónak.
„Amint a diákok ebből a fényes reggelből beléptek a régi, rozoga gimnázium előcsarnokába, minden elsötétedett előttük. Nem láttak semmit. Úgy érezték, hogy hirtelen megvakultak, úgy érezték, hogy még éjszaka van. Azonkívül fáztak is. Ez a kongó, széles előcsarnok, mely kánikulában is hideg, most valami pince-leheletet küldött feléjük, s egy szagot is, azt a régen ismert iskolaszagot, mely irkákból, szivacsokból, krétából, porzóból meg elsavanyodott tintából bűzölög, és elémelyíti a gyomrot. Káprázó szemük lassanként különböztette meg a tárgyakat: a faliórát a tornacsarnok előtt és az üvegezett szekrényt, melyben római bigák, kvadrigák gipszmása állott. Fölötte a klasszikusok mellszobrai sorakoztak, kiket személyes ellenségüknek tekintettek, a latin és görög remekírók, olyan fakó, zöldesszürke arccal, mint a rákbetegek.”
Most a ChatGPT-hez fordulok. Pontos utasításokkal látom el, hogy a Kosztolányi-részlethez hasonló szépirodalmi szöveget fogalmazzon, amely témaválasztásában, leírókészségében, intuíciójában, tömörségében, saját stílusában, önálló eszköztárában összevethető az eredetivel. Röviden így fogalmazom meg kívánságaimat:
„Írj rövid, legfeljebb hatmondatos szépirodalmi igényességű szöveget arról, hogy a századfordulón a városi külvilágból diákok belépnek régi, hűvös gimnáziumukba, egyúttal közöld a gondolataikat, érzéseiket, arról, mire gondolnak, amikor szemügyre veszik a gimnázium berendezési tárgyait, kellékeit, szemléltető eszközeit!”
Ennyi talán elég is lesz. A ChatGPT nem tétlenkedik, néhány másodperc alatt az alábbi szépirodalmi szöveget alkotja számunkra:
„A századforduló hűvös csendjében a diákok lépnek be a régi gimnáziumba, ahol az idő megállt, s a múlt szellemei suttognak a falak között. Szemeik a kemény fapadlókon, a kopott, de tiszta táblákon és az öreg karosszékeken időznek, melyek mind tanúi voltak évtizedek titkainak. Gondolataikban a múlt szinte élővé válik, s az eszközök, mint a csillogó szemüvegek és a régi atlaszok, a tudás és a vágy örök kincsét sugározzák feléjük. Érzik, hogy e tárgyak nemcsak a tanulás eszközei, hanem a múlt tiszteletét és a jövő reményét is hordozzák magukban. Szívükben egyszerre lüktet a kíváncsiság és a tisztelet a régi időkkel szemben, miközben belépnek e szent helyre, mely a tudás és a hagyomány őrzője.”
Lassan olvassuk el egymás után a két szöveget: veretes, szép, mélyen szántó sorok egyfelől, válogatott közhelyek a másik oldalon.
Lehet, hogy a ChatGPT szorgalmasan összegereblyézi az információkat, bámulatos a gyorsasága, de gépről lévén szó, ez voltaképpen természetes. Szépirodalmi szöveget azonban – egyelőre – képtelen alkotni. Amit írt, újságban, könyvben, blogban közölhetetlen (ennek ellenére hasonló vackokat bőséggel közöl a magyar sajtó).
Figyeljük meg Kosztolányi eredeti szövegében ezeket a fordulatokat: „elsavanyodott tintából bűzölög”, „fakó, zöldesszürke arccal, mint a rákbetegek”. Ilyesmit a chatbot képtelen újrafogalmazni, hiszen nincs stílusa. Következésképpen éppen az irodalom fő lényegét, a sajátos hangvételt, az egyéni ízeket, vagyis az írás képességét sikkasztja el.
A mesterséges intelligencia azonban nem pusztán kezdetlegesen, rosszul ír, de nem érti a világot sem. Nem tapasztal, nincs véleménye, ahogyan álmai és vágyai sem, nem hisz, nem remél, nincsenek érzései. A ChatGPT ugyanis nem teremtett lény, hanem csinálmány emberi használatra.
Elismerem, hogy képességei fejleszthetőek, az elmúlt évszázad ráadásul nem ismeri a lappangási időt, minden fejlesztés és haladás boszorkányos gyorsasággal halad a tudományos műhelyeken, vagyis a gyors változás előre garantálható. Arra a kérésre azonban, hogy a műintelligenciának hol vannak a végső határai (mert szükséges lennie), még nem tudjuk a választ. Ha majd ha egyszer felnő Kosztolányihoz, mégpedig úgy, hogy nem mások, hanem a saját maga élményanyagából, stílusából és tudásából merít, nagyjából akkor lesz vége a mi világunknak.
Milyen szerencse, hogy ezt a pillanatot soha nem érjük meg. Hiszen a gépek egyszerűen csak gépek, és amíg mi irányítjuk őket, nincs lázadás, nincs hatalomátvétel, nincs globális fordulat. Persze elég csapás már önmagában, hogy rendszerint nem Kosztolányi Dezső regényeivel, hanem a ChatGPT-vel randevúzunk a kerti széken, de mit tegyünk, az intelligencia ma már csakis mesterséges lehet sokak számára. Mi azonban inkább a természetes, pőre, emberi intelligenciára szavazunk, vagyis maradunk Kosztolányinál, bármilyen korszerűtlenek is vagyunk. Értelmezőmodellek és chatbot nélkül is szabad lélegezni, őszintén remélem.
