Most a ChatGPT-hez fordulok. Pontos utasításokkal látom el, hogy a Kosztolányi-részlethez hasonló szépirodalmi szöveget fogalmazzon, amely témaválasztásában, leírókészségében, intuíciójában, tömörségében, saját stílusában, önálló eszköztárában összevethető az eredetivel. Röviden így fogalmazom meg kívánságaimat:

„Írj rövid, legfeljebb hatmondatos szépirodalmi igényességű szöveget arról, hogy a századfordulón a városi külvilágból diákok belépnek régi, hűvös gimnáziumukba, egyúttal közöld a gondolataikat, érzéseiket, arról, mire gondolnak, amikor szemügyre veszik a gimnázium berendezési tárgyait, kellékeit, szemléltető eszközeit!”

Ennyi talán elég is lesz. A ChatGPT nem tétlenkedik, néhány másodperc alatt az alábbi szépirodalmi szöveget alkotja számunkra:

„A századforduló hűvös csendjében a diá­kok lépnek be a régi gimnáziumba, ahol az idő megállt, s a múlt szellemei suttognak a falak között. Szemeik a kemény fapadlókon, a kopott, de tiszta táblákon és az öreg karos­székeken időznek, melyek mind tanúi voltak évtizedek titkainak. Gondolataikban a múlt szinte élővé válik, s az eszközök, mint a csillogó szemüvegek és a régi atlaszok, a tudás és a vágy örök kincsét sugározzák feléjük. Érzik, hogy e tárgyak nemcsak a tanulás eszközei, hanem a múlt tiszteletét és a jövő reményét is hordozzák magukban. Szívükben egyszerre lüktet a kíváncsiság és a tisztelet a régi időkkel szemben, miközben belépnek e szent helyre, mely a tudás és a hagyomány őrzője.”

Lassan olvassuk el egymás után a két szöveget: veretes, szép, mélyen szántó sorok egyfelől, válogatott közhelyek a másik oldalon.

 Figyeljük meg Kosztolányi eredeti szövegében ezeket a fordulatokat: „elsavanyodott tintából bűzölög”, „fakó, zöldesszürke arccal, mint a rákbetegek”. Ilyesmit a chatbot képtelen újrafogalmazni, hiszen nincs stílusa. Következésképpen éppen az irodalom fő lényegét, a sajátos hangvételt, az egyéni ízeket, vagyis az írás képességét sikkasztja el.

Elismerem, hogy képességei fejleszthetőek, az elmúlt évszázad ráadásul nem ismeri a lappangási időt, minden fejlesztés és haladás boszorkányos gyorsasággal halad a tudományos műhelyeken, vagyis a gyors változás előre garantálható. Arra a kérésre azonban, hogy a műintelligenciának hol vannak a végső határai (mert szükséges lennie), még nem tudjuk a választ. Ha majd ha egyszer felnő Kosztolányihoz, mégpedig úgy, hogy nem mások, hanem a saját maga élményanyagából, stílusából és tudásából merít, nagyjából akkor lesz vége a mi világunknak.

Milyen szerencse, hogy ezt a pillanatot soha nem érjük meg. Hiszen a gépek egyszerűen csak gépek, és amíg mi irányítjuk őket, nincs lázadás, nincs hatalomátvétel, nincs globális fordulat. Persze elég csapás már önmagában, hogy rendszerint nem Kosztolányi Dezső regényeivel, hanem a ChatGPT-vel randevúzunk a kerti széken, de mit tegyünk, az intelligencia ma már csakis mesterséges lehet sokak számára. Mi azonban inkább a természetes, pőre, emberi intelligenciára szavazunk, vagyis maradunk Kosztolányinál, bármilyen korszerűtlenek is vagyunk. Értelmezőmodellek és chatbot nélkül is szabad lélegezni, őszintén remélem.