Beszélgetés John Lennonnal

Felpattantam az időkerékre, visszatértem 1980. december 7-re, és megkerestem New Yorkban John Lennont. Ott találtam egy városi padon, és miután tisztáztuk, hogy 2025-ből érkeztem, de 1970-ben születtem, leültem mellé, beszélgetni kezdtünk.

John – furcsa módon – nem azzal kezdte, hogy mi a helyzet a világbékével, még csak az sem foglalkoztatta, ki nyerte a hidegháborút, inkább az új lemeztervéről mesélt. Miközben hallgattam, arra gondoltam, maradt volna egyszerű liverpooli rock and roll srác, hogy – ahogyan Erdős Péter fogalmazott – kizárólag a közönségét szórakoztassa.

A Beatles kezdeti éveiben remekül működött, hogy a négy fiú játszik szépen, egyszerre meghajol, aztán elhagyja a színpadot.

John most leginkább naivnak és esetlennek tűnt, ahogyan görcsösen igyekezett valami újat nyújtani – zenében, tartalomban, látványban, mindegy, csak beszéljenek róla. Csakhogy az ő élete egy nappal a halála előtt már réges-régen nem a szórakoztatásról szólt.

Ezt el is mondtam neki, amikor szóhoz jutottam. Tágra nyílt szemmel nézett, és megkérdezte, mi a bajom azzal, hogy a gondolatait közvetíti, ösztökéli az embereket, hogy magukban bízzanak, ne a hazában vagy Istenben? Mi a probléma azzal, hogy felrázza, helyes ösvényre vezeti őket, megváltja a közös bűnöktől, a múlt mocskától, az előítéletektől a haladó gondolkodókat? Az a bajom, mondtam csendesen, hogy amit leírtál és hirdettél, abból semmi nem vált be. Micsoda? – kérdezte, és láttam, hogy váratlanul megfeszül, valahogy úgy, ahogyan azok szokták, akik valójában nem bíznak magukban, és rettenetesen bánkódnak, amikor melléfognak.

Emlékeztettem, hogy elkövetett már elég ostoba dalszöveget, a világ pedig szépen elhitte, hogy ezek az állítások valamilyen módon jeleznek valamit, nem pedig lázálmok. Hogy népszerűbbek vagytok Jézus Krisztusnál, Isten pedig csak fogalom, amellyel a fájdalmunkat mérjük, s hogy a nő a „világ niggere”, illetőleg vannak szegény munkások, akik azért éhesek és fáradtak, mert a kapitalisták kegyetlenkednek velük – hadd ne soroljam. (Ez utóbbi dalról egyébként így nyilatkoztál, idézem: „Szerintem ez egy forradalmi dal – igazán forradalmi. Szerintem a koncepciója forradalmi. Remélem, munkásoknak szól, nem pedig prostituáltaknak és buziknak” – hát, tényleg gratulálok, remek gondolkodó voltál.)

John csak somolygott, és azt válaszolta, hogy remek dalok ezek, egyébként pedig ha nem tetszik, ne hallgassam őket. Mindig ez a válaszotok, ez a szokásos zenészduma – fordultam felé. Persze, én nem hallgatlak időtlen idők óta, oké, sok százmillió ember azonban hallgat, és a te rájuk szabott forgatókönyved motoszkál a fejükben. Társadalmi és egyéni önképünk 2025-re összeomlott, mondtam őszintén Johnnak, és valamennyire te is ludas vagy benne, hiszen a saját torz képedre formáltad a közönségedet. Olyan dolgokról énekeltél, írtál, olyasféle haszontalanságokat terjesztettél, hogy

igazából téged, nem pedig Ozzy Osbourne-t kellene a sötétség hercegének nevezni.

Hagyjuk ezt, kérlek, fejezzük be, szólt közbe ingerülten John, inkább arról beszélj, győzött-e a szocializmus, emberhez méltó életet élnek-e a felszabadított tömegek? Ugyanolyan reménytelen és kilátástalan helyzetben vannak, mint a te életedben – válaszoltam –, azzal a különbséggel, hogy cukormázat kaptak az arcukra.

Az olyan művészek ugyanis, mint te, akik milliárdosként osztották az észt a magánbirtokaikról, ahova elzárkóztak a fellázított társadalom elől, de a trockista terroristáknak persze többször is pénzt adtak titokban, valamint brit és amerikai földön államellenes akciókban vettek részt, vajon mit is tudtak a szocializmusról?

John, én átéltem a valóságos szocializmust, láttam a kirabolt, tönkretett társadalmat, ahogyan sok családban, az enyémben is akadt, aki Nyugatra távozott (akinek ti persze nem hittetek), de ismertem itthon is olyan embereket, akiket a szocialistáid börtönbe zártak, megvertek, megaláztak. Átéltem, hogyan szabadult rá az abortusz, az öngyilkosság, az alkoholizmus Magyarországra, és nyilván tudom, mikor kell hallgatni és szabad beszélni, mert az életben maradáshoz meg kellett tanulnunk.

Tudom, milyen átlépni az osztrák–magyar határt nincstelenül, kvázi csövesként bolyongani Nyugaton, amíg itthon téeszelnökök, párttitkárok, munkásőrök és szakszervezeti bizalmik terrorizálják az országot, neked pedig csak konfekcióruha, vattacukor, kötelező felvonulás és tábortűz jut. De – és ez a legnyomorultabb körülmény – a többség még hálás is volt nekik, hogy fizikailag nem semmisítenek meg mindenkit, ahogyan az ötvenes években.

Ti mit tudtatok erről, John? Talán nem olvastál szakirodalmat? Nem figyeltél a túlélők elbeszéléseire? Vagy tényleg elhitted, hogy ha valaki munkanélküli, szegény, ágról szakadt Liverpoolban, Kelet-Londonban vagy Belfastban, annak a sorsa mérhető a létező szocializmus hullatekintetű, hajtóvadászaton átesett túlélőihez?

Van bármiféle fogalmad arról, milyen az, amikor az embernek meggyilkolják a szeretteit, táborba zárják a családtagjait, elzavarják az otthonából, agymosásra kényszerítik, majd árulásra és besúgásra biztatják? Hogy a hazádban időközben berendezkedett a Vörös Hadsereg, gazdaságilag kifosztanak, politikailag elnyomnak, tudatilag megnyomorítanak?

Nem tudtad, hogy miközben te az új dalaidat bütykölted, a világkommunizmus már százmillió áldozatot szedett? És te ezeket bátorítottad, ember? Azt hirdetted a szabad világban, hogy mi, ott a korhadt Kelet-Európában, a tönkretett, meggyalázott Magyarországon bármiben is szabadabbak lennénk nálatok?

Társtettes, az voltál, mondtam ki végül. És nemcsak te, de a magát mindenféle ideológiával befröcskölő nyugati haladó értelmiségiek is, akik szabad kezet adtak a vörös rabszolgatartóknak.

Mindannyian, akik elárultatok bennünket 1920-ban, 1945-ben, 1956-ban.

Akik 1989-ben sunyi módon újra kifosztottátok a frissen „felszabadult” országokat. És akik ellen 2025-ben is harcolunk, mert nem globalista bábok, öntudatlan fogyasztók, hanem európaiak, magyarok, családosok, keresztyének, férfiak, nők akarunk maradni.

John hosszan hallgatott. Tudtam, hogy nem dohányzik sokat, most mégis rágyújtott egy cigarettára. Végül a szemembe nézett, és megkérdezte:

– És az Imagine? Az már csak valami. Emlékezz, miről szól… Én csak azzal tudtam segíteni, nagyon sajnálom.

– Értem, John – válaszoltam. – De mi azt a dalt soha nem hallgattuk. Személy szerint mindig azt hittem, hogy belőve írtad. Azzal az üzenettel, hogy nincsenek határok, vallás, meg tulajdonképpen semmi sincs, baromi nehéz volt bármibe kezdeni azok ellen, akik éppen a káderlapjainkat írták. Viszont búcsúzóul azért hadd mondjam el, hogy Liverpoolban lassan nem nagyon találsz liverpooliakat. Ott már nem Paul, George és Ringo az úr, hanem egészen mások.

– Kik?

– Ezt inkább hagyjuk. Úgysem hinnéd el. De a dalaidért mégis csak nagy köszönet: ugrálni és táncolni is lehet rájuk. A szocialistáid kívánságlistája szerint.

– Nem igaz, hogy minden baloldali szocialista. Sztálin elrontotta a történetet, de Trockijnak vagy Bakunyinnak nincs bűne.

– Tévedsz: egy klubba tartoztok. Mindannyian – liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták, anarchisták és így tovább – egyformák vagytok, mert társadalmi fellazításban, globális hatalomban, forradalomban és ideológiai útmutatókban hisztek. Még valami: óvakodj Chapmantől! Holnap inkább komponálj, véletlenül se merészkedj az utcára.

John ezt már nem hallotta, mert lassan elballagott a lakása felé. Felnéztem az égre, ideje szedelőzködni. Sötét fellegek gyülekeznek, és valójában fogalmam sincs, mit keresek itt. Otthon akarok lenni, az enyéim közt, a barátaim oltalmában, dalok, álmok és hazugságok nélkül.