John csak somolygott, és azt válaszolta, hogy remek dalok ezek, egyébként pedig ha nem tetszik, ne hallgassam őket. Mindig ez a válaszotok, ez a szokásos zenészduma – fordultam felé. Persze, én nem hallgatlak időtlen idők óta, oké, sok százmillió ember azonban hallgat, és a te rájuk szabott forgatókönyved motoszkál a fejükben. Társadalmi és egyéni önképünk 2025-re összeomlott, mondtam őszintén Johnnak, és valamennyire te is ludas vagy benne, hiszen a saját torz képedre formáltad a közönségedet. Olyan dolgokról énekeltél, írtál, olyasféle haszontalanságokat terjesztettél, hogy 

Hagyjuk ezt, kérlek, fejezzük be, szólt közbe ingerülten John, inkább arról beszélj, győzött-e a szocializmus, emberhez méltó életet élnek-e a felszabadított tömegek? Ugyanolyan reménytelen és kilátástalan helyzetben vannak, mint a te életedben – válaszoltam –, azzal a különbséggel, hogy cukormázat kaptak az arcukra. 

John, én átéltem a valóságos szocializmust, láttam a kirabolt, tönkretett társadalmat, ahogyan sok családban, az enyémben is akadt, aki Nyugatra távozott (akinek ti persze nem hittetek), de ismertem itthon is olyan embereket, akiket a szocialistáid börtönbe zártak, megvertek, megaláztak. Átéltem, hogyan szabadult rá az abortusz, az öngyilkosság, az alkoholizmus Magyarországra, és nyilván tudom, mikor kell hallgatni és szabad beszélni, mert az életben maradáshoz meg kellett tanulnunk.

Tudom, milyen átlépni az osztrák–magyar határt nincstelenül, kvázi csövesként bolyongani Nyugaton, amíg itthon téeszelnökök, párttitkárok, munkásőrök és szakszervezeti bizalmik terrorizálják az országot, neked pedig csak konfekcióruha, vattacukor, kötelező felvonulás és tábortűz jut. De – és ez a legnyomorultabb körülmény – a többség még hálás is volt nekik, hogy fizikailag nem semmisítenek meg mindenkit, ahogyan az ötvenes években.

Ti mit tudtatok erről, John? Talán nem olvastál szakirodalmat? Nem figyeltél a túlélők elbeszéléseire? Vagy tényleg elhitted, hogy ha valaki munkanélküli, szegény, ágról szakadt Liverpoolban, Kelet-Londonban vagy Belfastban, annak a sorsa mérhető a létező szocializmus hullatekintetű, hajtóvadászaton átesett túlélőihez? 

Nem tudtad, hogy miközben te az új dalaidat bütykölted, a világkommunizmus már százmillió áldozatot szedett? És te ezeket bátorítottad, ember? Azt hirdetted a szabad világban, hogy mi, ott a korhadt Kelet-Európában, a tönkretett, meggyalázott Magyarországon bármiben is szabadabbak lennénk nálatok?

Társtettes, az voltál, mondtam ki végül. És nemcsak te, de a magát mindenféle ideoló­giával befröcskölő nyugati haladó értelmiségiek is, akik szabad kezet adtak a vörös rabszolgatartóknak. 

Akik 1989-ben sunyi módon újra kifosztottátok a frissen „felszabadult” országokat. És akik ellen 2025-ben is harcolunk, mert nem globalista bábok, öntudatlan fogyasztók, hanem európaiak, magyarok, családosok, keresztyének, férfiak, nők akarunk maradni.

John hosszan hallgatott. Tudtam, hogy nem dohányzik sokat, most mégis rágyújtott egy cigarettára. Végül a szemembe nézett, és megkérdezte:

– És az Imagine? Az már csak valami. Emlékezz, miről szól… Én csak azzal tudtam segíteni, nagyon sajnálom.

– Értem, John – válaszoltam. – De mi azt a dalt soha nem hallgattuk. Személy szerint mindig azt hittem, hogy belőve írtad. Azzal az üzenettel, hogy nincsenek határok, vallás, meg tulajdonképpen semmi sincs, baromi nehéz volt bármibe kezdeni azok ellen, akik éppen a káderlapjainkat írták. Viszont búcsúzóul azért hadd mondjam el, hogy Liverpoolban lassan nem nagyon találsz liverpooliakat. Ott már nem Paul, George és Ringo az úr, hanem egészen mások.

– Kik?

– Ezt inkább hagyjuk. Úgysem hinnéd el. De a dalaidért mégis csak nagy köszönet: ugrálni és táncolni is lehet rájuk. A szocialistáid kívánságlistája szerint.

– Nem igaz, hogy minden baloldali szocialista. Sztálin elrontotta a történetet, de Trockijnak vagy Bakunyinnak nincs bűne.

– Tévedsz: egy klubba tartoztok. Mindannyian – liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták, anarchisták és így tovább – egyformák vagytok, mert társadalmi fellazításban, globális hatalomban, forradalomban és ideológiai útmutatókban hisztek. Még valami: óvakodj Chapmantől! Holnap inkább komponálj, véletlenül se merészkedj az utcára.

John ezt már nem hallotta, mert lassan elballagott a lakása felé. Felnéztem az égre, ideje szedelőzködni. Sötét fellegek gyülekeznek, és valójában fogalmam sincs, mit keresek itt. Otthon akarok lenni, az enyéim közt, a barátaim oltalmában, dalok, álmok és hazugságok nélkül.