Felelősséggel vállalt lét

„Ha valaki komolyan veszi és teljes felelősséggel vállalja a létet, abban mindig van némi bizonytalanság, ami éberségre sarkallja.” (1)

Igen. A bizonytalanság a gondolkodó, olvasó ember egyik legfontosabb tulajdonsága. Ám mi – ismét, vagy még mindig? – „olyan korban élünk, amely remek képességet érez a megvalósításhoz, de nem tudja, mit valósítson meg. Mindenen uralkodik, de nem ura önmagának. Úgy érzi, saját gazdagságának foglya. Az a helyzet, hogy a világnak sosem volt még ennyi eszköze, tudása, technikája, most mégis olyan szerencsétlenül halad, mint még soha: épp csak sodródik.” (2)

Igen. Sodródunk. De legalább teljes felelőtlenséggel és a legcsekélyebb bizonytalanság nélkül, igazi, lenyűgöző és fékezhetetlen proletár öntudattal. Tehát a lefegyverző ostobaság zajos, üvöltő és gyilkolni is mindig kész magabiztosságával.

„Rómában azt követelte meg a szabályzat a légió őrétől, hogy az ajkán tartsa a mutatóujját, hogy el ne aludjon, hogy éber maradjon. Nem is olyan rossz ez a mozdulat, láthatóan csenddel fokozza az éjszaka csendjét, hadd hallatsszék a jövő titokzatos sarjadása.” (3)

Igen. Ajakra tett mutatóujjal kellene őrködnie mindenkinek s hallgatni a jövő titokzatos sarjadását, leginkább a reggeltől éjjelig üvöltő lumpenproliknak, a színpadokon üvöltő ugyanazoknak, s az ebből a közegből kinövő, teljes felelőtlenséggel és a legcsekélyebb bizonytalanság nélkül üvöltöző és hazudozó médiának, és az ördög legkedvesebb barátjának, az úgynevezett szociális médiának.

Csak az a baj, hogy a jövő titokzatos sarjadása iszonytató.

S ennél is nagyobb baj, hogy „a nagyvonalú jövőimádat leple alatt a haladás híve mit sem törődik a jövővel; meggyőződése, hogy nincs a jövőben semmi meglepetés vagy titok, se lényeges zökkenő vagy újdonság, biztos benne, hogy a világ mostantól fogva kitérők és hátrálás nélkül, egyenesen halad, ezért nem aggódik többé a jövő miatt, hanem végérvényesen lehorgonyoz a jelenben. Nem meglepő, hogy a világ ma láthatóan híján van tervnek, kezdeményezésnek, eszménynek. Senki sem vette a fáradtságot, hogy előkészítse őket. Hát ilyen mértékű lett a vezető kisebbség dezertálása, ami mindig a tömegek lázadásának másik oldala.” (4)

Igen. Miféle titok, zökkenő vagy újdonság lehetne abban a jövőben, amelyben a férfiak szülhetnek gyereket. Ha a férfiak szülhetnek gyereket, akkor öt perc múlva leteszi valaki az asztalra az örök élet elixírjét, gyerünk vissza a jelenbe, a mába, carpe diem – kár, hogy sehogy sem sikerül…

Így csapódott rá a folyton üvöltő rettenetes tömegre és az ő nyilvánosságára a jelen múlt- és jövőrezisztens ajtaja, mely nem ereszt át semmi csöndet, a vezető kisebbség pedig röhögve kiveti magából és gyűlöli azt, aki képes némi távlatos gondolkodásra, akinek szellemi horizontja nem a Politico holnapi vezércikkéig terjed, hanem esetleg képes befogadni és átölelni tíz-húsz-harminc, Uram bocsá’ ötven évet, akár visszafelé, a múltba, akár előre, a vezető kisebbség és az üvöltő tömeg számára nem is létező jövőbe.

Igen. Nincs jövő. Miközben kitágult a világ, és a semmi ember úgy érzi, övé a világmindenség. „Egy jó évvel ezelőtt a népszerű lapok jóvoltából óráról-órára követhették az emberek Sevillában, hogy mi történik néhány társukkal a pólus közelében: vagyis a baeticai mezők forró háttere fölött jégtáblák úszkáltak. […]

A világnak ez a tér- és időbeli megnövekedése önmagában azonban semmit nem jelent. A fizikai tér és idő a világegyetem abszolút értelmetlensége. Ezért – a közhiedelemmel ellentétben – nem is olyan elvetendő a puszta sebességimádat, aminek sok kortársunk divatszerűen hódol.” (5)

Nem. Ez nem igaz.

Marinetti futurizmusában nincsen semmi heroizmus és nem ígérhet apoteózist.

Futurizmus, marxizmus, fasizmus, nácizmus: ugyanannak az iszonyatos tömegnek egyre iszonytatóbb üvöltése. Kilépés térből és időből. Inkább húnyd le a szemed, és képzelődj: leszerelik a parabolaantennákat, reggel nem jelentek meg a lapok, és úgy éreztem, végre halhatatlan vagyok…

„Mi mást tehettek az iskolák – pedig a múlt század mennyire büszke volt rájuk –, minthogy megtanították a tömegeknek a modern technika eljárásait, nevelni azonban már nem tudták őket. Eszközt adtak a kezükbe, hogy eredményesen tudjanak élni, de a történelmi feladatokhoz szükséges fogékonyságra már nem futotta; sebtében beléjük töltötték a modern eszközök gőgjét és hatalmát, ám szellemüket már nem. Ezért aztán hallani sem akarnak a szellemről, s az új nemzedékek úgy készültek birtokba venni a világot, mintha a világ előzmények nélküli, régi gondok-bajok nélküli földi paradicsom volna.” (6)

Igen. Félelmetesen pontos. És Ortega y Gasset ezt 1930-ban írta. Ettől félelmetes igazán. S nagyjából vele egyidőben temette Babits az európai kultúrát és civilizációt, mivel felmerült, hogy a gimnáziumokban eltörlik a kötelező latin és ógörög tantárgyakat.

Eltelt csaknem száz év, és nézd meg, hol tartunk most.

Nézd és hallgasd az óbégatást a „korszerűtlen oktatásról”, ami attól korszerűtlen, hogy szegény „túlterhelt” diáknak esetleg mégis meg kell tanulnia egy verset. O tempora, o mores!

És hogyan látta Ortega y Gasset csaknem száz évvel ezelőtt az átlagembert?

„És valóban, az átlagember lelke ma Európában jóval egészségesebb és erősebb, mint amilyen a múlt században volt, ugyanakkor sokkal egyszerűbb is. Ezért kelti olykor azt a benyomást, hogy tulajdonképpen egy régi civilizáció mélyéről váratlanul felbukkant ősember.” (7)

Az átlagember azóta megváltozott. Leginkább a lelke. Ugyanis talán még soha nem volt annyira beteg és gyenge az a lélek, mint ma. Miközben soha nem volt ilyen nagy az általános jólét, mint ma. Akkor pedig kell lennie itt valami összefüggésnek. Miképpen zuhanó repülőn feltűnően kevés az ateista, úgy nehéz időkben, emberhez méltó gondok között kevés a homoszexuális, a lövészárkok mélyén vagy „sötét pincékbe bújva” pedig alig-alig akad magát nőnek képzelő férfi és férfinak képzelő nő.

Kint a mezőn, szántás vagy aratás után egy férfi sem akart gyereket szülni.

És a legpusztítóbb, legiszonyatosabb háborúkban szinte megszűnik az öngyilkosság.

Most pedig, a soha nem látott jólét idején drog, depresszió, öngyilkosság, magány, homoszexualitás és minden egyéb szexuális deviancia és abberáció, LMBTQ és riasztó, felfoghatatlan gyökértelenség, családtalanság, gyermektelenség, üresség, pusztító jelenidejűség.

A vezető kisebbségek pedig dezertáltak a valóságból, és a teljesen felelőtlen és bűnöző nyilvánossággal együtt ezt ünneplik, mint a szabadságot.

Száz éve Ortega y Gasset szerint „mindig is ilyen volt a közhatalom, amikor közvetlenül a tömegek gyakorolták: mindenható és múlandó. A tömegemberre az jellemző, hogy céltalanul él, s ide-oda sodródik. Ezért nem épít semmit, jóllehet lehetőségei hatalmasak, akárcsak az ereje.” (8)

Eltelt száz év, s lám ez így maradt, csak a lélek lett beteg és gyenge, a lehetőségek pedig majdnem korlátlanná nőttek, ám az erő végképp odalett.

Maradt az abnormális imádata, a nyavalygás és a mindig másra mutogatás.

„Ezzel el is jutottunk a mai tömegember pszichológiai képletének két első vonásához: az egyik a vitális vágyainak, tehát a személyiségének korlátlan kiterjesztése; a másik, a teljes hálátlanság mindaz iránt, ami megteremtette számára a gondtalan létet. Mindkét vonás megtalálható az elkényeztetett gyerek jól ismert pszichológiájában. S bizony nem fogunk mellé, ha ezzel az optikával közelítünk a mai tömeg lelkéhez. A hosszú és zseniális – inspirációkban és erőfeszítésekben zseniális – múlt örököseként létrejött, új köznépet elkényeztette a környező világ. Akkor kényeztetünk, ha nem korlátozzuk a vágyakat, ha azt a benyomást keltjük valakiben, hogy neki mindent szabad, és hogy semmi kötelessége sincs.

Az ilyen szabályok közt felnövekedett gyermek sosem tapasztalja meg önnön korlátait. Minthogy megkíméljük őt minden külső nyomástól, másokkal való bármilyen összetűzéstől, valóban az az elképzelés alakul ki benne, hogy csak ő létezik, és megszokja, hogy nem számol másokkal, s főleg olyan valakivel nem számol, aki felette áll. Egy másik ember felsőbbrendűségének érzését csak olyan valakitől tapasztalhatta volna meg, aki erejénél fogva rákényszeríti, hogy lemondjon egy-egy vágyról, hogy összehúzza, hogy visszafogja magát. S akkor megtanulta volna a fegyelemnek azt az alapelvét, hogy »itt végződöm én, s itt kezdődik másvalaki, aki nálam többre képes. A világon láthatóan ketten vagyunk: én és valaki, aki felettem áll.«

Más korokban az átlagembernek nap mint nap a tudomására hozta a környezete ezt az elemi bölcsességet, mert oly kezdetlegesen szervezett világ volt akkor, hogy egymást érték a katasztrófák, semmi sem volt biztos, bőséges, se tartós. Az új tömeg ezzel szemben olyan világba került, amely tele volt lehetőséggel és még biztonságos is, és teljességgel az ő rendelkezésére áll, és ez semmilyen erőfeszítésébe nem került […].” (9)

Száz év telt el azóta, Istenem, s hová jutottunk azóta…

Száz év. Minden nap végig kellene gondolnia a mai üvöltő, harsogó, ostoba ürességnek, mi is történt ez alatt a száz év alatt, min ment keresztül a dédszülők, nagyszülők, szülők generációja. Végig kellene gondolnia, de nem gondolja végig, mert nincsen semmi gondolata és gondolni valója önmagán kívül, szánalmas, üres, röhejes, felesleges önmagán kívül, így aztán nem marad neki más, mint üvölteni, hogy „minden szar!”, meg „diktatúra!”, meg „szívtál ma már eleget?”.

És ezek lesznek egykoron a nép.

De milyen nép? Melyik nép? Félek, hogy ez:

„A nép sohasem akar szabadságot – először is, mert semmilyen fogalma sincsen róla, másodszor pedig, mert semmit sem tudna kezdeni vele. A szabadságnak ugyanis csak két emberfajta számára van értéke: az úgynevezett kiváltságos rendek meg a filozófusok számára. Előbbiek sok nemzedéken át tartó, fáradságos tréning árán szerezték meg a képességet, hogy kellemes vagy hasznos dolgokra fordítsák szabadságukat; utóbbiak viszont mindig és mindenütt, minden élethelyzetben és minden kormányforma alatt birtokában vannak a szabadságnak. Az emberiség döntő többségét viszont sem nevelés, sem bölcselet nem tanította meg arra, hogy szabad legyen, ezért a legsivárabb unalom szállná meg, ha nem terelnék el figyelmét kényszerintézkedések ezrei önmagáról és belső ürességéről. […] De ami még fontosabb: majd mindig megfeledkeznek arról, hogy a kormányzás úgynevezett szabadelvűbb formái az egyént legtöbbnyire korlátozzák szabadságában.

A tizenhetedik és tizennyolcadik század abszolutizmusa idején a polgár súlya a közéletben szinte nulla volt, magánélete viszont olyan kedélyes, békés és háborítatlan atmoszférában telt, amilyet mi már elképzelni is alig tudunk […]. Ám a történelem menete az, hogy az alkotmányos monarchia maga is még szabadabb államformáknak ad helyet: végképp eltávolítják a zsarnokot, s a nép maga veszi kezébe a kormányzást. Ennek viszont majd mindig az a következménye, hogy az élet, amely addig csak am katonaság ideje alatt viselte a fegyház jellegét, most már egészében is kényszerzubbonnyá válik. A szabad néphatalom egyszerűen mindenbe beleavatkozik: kiméri, hány négyzetméteren lakhat az állampolgár, és hány szem babot főzhet meg egy-egy ebédre; ellenőrzi, mennyi fényt fogyaszt, hány pár csizmát nyűhet el, hogyan és meddig közlekedhet […]; bevallott vagy bevallatlan eszménye, hogy az emberi társadalomból internátust csináljon […].” (10)

Valahogy így. Így csinálnak majd internátust a világból éppen azok, akik szerint nincsen kell, csak lehet. S ahogy Bjung Csul Han mondja: „A kellnek mindig van határa, a lehetnek soha nincs.”

S hogy miért teszik? Mert unatkoznak.

Vagy mert narcisztikus pszichopaták.

Vagy mert sikertelenek, és ezért a világot okolják.

Volt már nekünk sok ilyenünk, az egyik például ez:

„Az új orientációnak egy hangzatos névre volt szüksége. Egy emberre, kinek háta mögött ismét lehet bármit csinálni, kinek korlátoltsága nem ismer határokat, s aki, amíg kifelé a tömegek félrevezetésére a vezér szerepét játssza, bábú a háttérben meghúzódók kezében. Ki volna erre alkalmasabb Károlyi Mihálynál, aki egyszer már oly pontosan elvégezte feladatát?” (11)

Ismerős, igaz? Károlyi bárminemű hasonlósága a maival semmiképpen sem a véletlen műve. Károlyi amúgy a háta mögött mindig kiröhögött bábuja lett a kisantantnak is meg a Szovjetuniónak is. Éppen mint ez a mai Brüsszelnek meg a Tusk-féle Varsónak.

De ez is mindegy. Szinte lényegtelen. Ugyanis a lényeg sajnos nem ennyire szánalmas és röhejes és undorító, mint ez. A lényeg húsba vág, a lényeg mar:

„Az általános, mindent elsöprő komédiázás vihara tombol most Európa földjén. Szinte minden állásfoglalás, amely elhangzik s amellyel kérkednek, velejéig hamis. Erőfeszítésnek csak akkor látni nyomát, amikor ki-ki megpróbál megfutamodni saját sorsa elől, szemet huny annak nyilvánvalósága és mélyből jövő szólítása előtt, s kerüli a szembesülést azzal, aminek lennie kell. Viccelődve folyik az élet, s annál több a humor, minél szomorkásabb a választott álarc. Ahol visszavonható magatartásokból áll az élet, s az egyén nem vállalja őket feltétel nélkül, mindenestül, ott mindig van humor. A tömegember nem lép rá sorsának megingathatatlanul szilárd alapjára; inkább délibábokba kapaszkodva teng-leng az űrben. […] Az »áramlatok« és »elsodortatások« korszakát éljük. Szinte senki sem szegül ellen a művészetben vagy az eszmékben vagy a politikában vagy a társadalmi szokásokban támadó, múló forgószeleknek. […]

Némi fényt vet a mai helyzetre, ha figyelembe vesszük, hogy sajátos arculata ellenére több ponton is hasonlóságot mutat múltbéli korszakokkal. Így például a mediterrán civilizációval, amely alighogy a csúcspontjára ér – Krisztus előtt a III. század tájékán –, feltűnik a cinikus. Diogenész saras szandállal tapossa Arisztipposz szőnyegét. A cinikus nyüzsgő alakja minden szinten, minden utcasarkon felbukkan. No mármost: a cinikus tulajdonképpen csak szabotálta a korabeli civilizációt. A hellenizmus nihilistája volt. Soha nem alkotott és nem is tett semmit. Csak rombolt, helyesebben rombolni akart, mert nem ért célt. A cinikus, a civilizáció élősdije, abból él, hogy tagadja a civilizációt, épp ezért meg van győződve róla, hogy nem fog felsülni. Vajon mihez kezdene a cinikus egy primitív népnél, ahol mindenki pontosan azt teszi, mégpedig teljes természetességgel és komolysággal, amit ő tréfából saját szerepének tart? Mi a fasiszta, amikor nem becsmérli a szabadságot, és a szürrealista, amikor nem ócsárolja a művészetet?” (12)

Száz éve íródott. A weimari köztársaság idején. Akkor volt ám csak móka, kacagás, nem lehetett jegyet kapni a híres berlini kabarékba! Aztán egy szép estén bekopogtattak oda is a fiatalok – barna ing volt rajtuk és horogkeresztes karszalag.

Mondtam már ezerszer, tessék megnézni a Kígyótojást.

Ma is kacagunk, sokat, olyan vicces a világ. Ma például az az egyik legjobb vicc, hogy itt minden sz…r és ez itt egy diktatúra.

Hát majd meglátjuk.

Meglátjuk, mi jön még…

Jegyzetek:

1.: José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (Pont könyvkereskedés, Budapest, 1995., 39. oldal)

2.: Id. mű, 38–39. oldal

3.: Id. mű, 39–40. oldal

4.: Id. mű, 39–40. oldal

5.: Id. mű, 32–33. oldal

6.: Id. mű, 45. oldal

7.: Id. mű, 45. oldal