„Ismeri a Szondi-féle sorsanalízist?” – tette fel nekem a kérdést egyik első találkozásunkkor, a 2010-es évek elején Kásler Miklós, miközben cigarettára gyújtott az Onkológiai Intézet főigazgatói irodája mögötti „kezelőben”. Miután némileg szégyenkezve nemmel válaszoltam, professzor úr röviden – ami az ő esetében fél órát jelentett – elmondta, hogy az eljárást a magyar származású Szondi Lipót orvos-pszichiáter dolgozta ki, és a lényege, hogy
mindenkinek van egy úgynevezett kényszersorsa, amelyet „megörökölt” a családjától, attól a közegtől, amelybe születik és szocializálódik, és alapvetően ez befolyásolja döntéseit. De emellett mindenkinek lehet választott sorsa is, amely a saját, önálló döntéseiből áll össze, és eltér az örökölt sémáktól.
A kérdés mögött egyben ott rejlett a mindenre és mindenkire kíváncsi tudós, aki többek között szeretné megismerni a történelmi események mögött meghúzódó, a döntéseket meghozó személyek valós motivációit, gondolatait, mozgatórugóit. A rákövetkező években volt szerencsém hosszas beszélgetéseket folytatni Kásler Miklóssal Széchenyi István, Deák Ferenc, Tisza István vagy éppen Teleki Pál örökölt és választott sorsáról. Mígnem másfél évtizeddel később – egészen pontosan 2025. június 30-án – én tettem fel a kérdést: „Professzor úrnak mi az örökölt és mi a választott sorsa?”
A választ – amelyet egy hosszú, de sajnos befejezetlenül maradt beszélgetéssorozat ad meg – e helyen nem lehet megírni. De ezekben a szomorú órákban, amikor Kásler Miklós haláláról egyre több írás jelenik meg, bemutatva életének fontos epizódjait, mérföldköveit – orvosi pályáját; az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójaként vagy az emberi erőforrások minisztereként folytatott tevékenységét; nemzetközileg is elismert kutatási eredményeit; hazai és nemzetközi elismeréseit a Humboldt-ösztöndíjtól a Széchenyi-díjig –, talán mégis Szondi módszere az, amely segít abban, hogy kicsit jobban látható legyen a mindezek mögött meghúzódó ember.
Kásler Miklósnak minden bizonnyal öröklött sorsa volt, hogy mindig nemzetben gondolkodott, végletekig szerette a hazáját, és minden erejével igyekezett a magyar honfitársait segíteni orvosként, tudósként, közéleti ügyekben megnyilvánuló értelmiségiként és miniszterként egyaránt.
Édesapja egy tizenkét gyermekes családból származott, aki egyrészt megélte azt, hogy milyen, amikor egy báró – felismerve tehetségét – felkarolja és fizeti a tanulmányait, másrészt pedig azt is, hogy milyen kihívásokkal jár magyarnak lenni Trianon után Erdélyben, majd hogyan kell 1944-ben végleg elhagynia szülőföldjét, hogy végül a szovjet hadifogság és számos megpróbáltatás után viszonylagos békére leljen a vidéki bírói pályán. A hazaszeretetet, a szolgálatkészséget és a tudásszomjat édesapjától örökölte Kásler Miklós, ahogy a türelmet és bizonyos értelemben a csendben maradást is. A kommunista diktatúra évtizedeiben édesapjának el kellett tűrnie az őt ért támadásokat, és Kásler Miklós is sokszor szó nélkül tűrte, amikor sok esetben alaptalanul személyében támadták. Magam sem tudom, hogy ez utóbbit vajon minden esetben jól tette-e.
