Megjelent a vérhold, aztán elfogyott. Kereshetnénk analógiát, találnánk is, de minek. Egyszerűen ez történt a hétvégén. Meg egy dupla Kötcse. Az egyik egy szánalmas provokáció, szóra sem érdemes, a másikon ismét láthattuk, hogy mi különbözteti meg az államférfit a politikustól. A miniszterelnök nagy ívű beszédéből (előadásából) persze nyilvánvalóan kiragadták az „el lesz minden rendezve” kitételt, mert azt legalább felfogták. Talán.
A szöveg további részének filozófiáját, intellektuális töltetét, különös tekintettel a mandalaszerű, körkörös Európára vonatkozó tézisre, meg nyilván nem. Ahhoz olvasgatni és gondolkodni kellene, az meg nem megy.
A pikniken természetesen sok szó esett a digitális polgári körökről, többek között arról is, hogy utálhatjuk a különféle virtuális tereket, és nekünk továbbra is a személyes találkozások jelenthetik az igazi közösséget, de nem fordíthatjuk el undorral a fejünket egy olyan terepről, ahová sajnos a politika nagy része is áttevődött. Nem véletlenül, de erről majd máskor. Most inkább egy kis reménysugarat villantanék fel azoknak, akik riadtan szemlélik, merre tart a világ és benne különösen jövőnk záloga, a szépséges ifjúság.
Magam úgy vagyok a nosztalgiával, hogy nem gondolnám, hogy régen minden jobb volt a kiflitől az időjárásig (ki az a hülye, aki visszavágyódik egy valódi diktatúrába?), a retró szótól a hideg kiráz, de tény, hogy akad jó néhány olyan személyes emlékem, amit több-kevesebb sikerrel örömmel próbálok felidézni. De létezik olyan nosztalgia is, amikor a delikvens egy olyan korba vágyódik vissza, amikor még nem is élt. Pompás példa erre az a korunk Párizsában játszódó remek Woody Allen-film, amelyben a szereplők a húszas években (előző évszázad) élnének inkább, ráadásul az akkoriak meg a századfordulón, a boldog békeidőkben.
Ezt a jelenséget nevezzük történelmi nosztalgiának.
Azt gondolhatnánk, hogy ilyen érzések manapság már csak a hozzám hasonló boomerekben kavarognak, akik a telefont telefonálásra használják, elutasítják a mesterséges intelligencia használatát és ajnározását, csodálkozva nézik, hogy mi a francért kell mindent lefényképezni a levestől a cipőig, hogy aztán az „alkotó” soha többé ne nézze meg a művét, és egyáltalán, rosszul vannak a technikai forradalmak elidegenítő, romboló hatásaitól. Szóval az analóg csávók, akik inkább káposztát töltögetnek, mint filmeket és zenéket.
