Bogár László

A dán főváros nevének eredeti jelentése (Kobenhavn): „kereskedők kikötője”. A legutóbbi EU-csúcs során a globális hatalmi alku „kalmárjai” próbálkoztak Európa „eladásával”, vagy ha már úgyis „áru” lett kontinensünk, Európa „elárulásával”. Érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy mi is ennek az „árulásnak” a legmélyebb rétege, hogy kik, miért és hogyan árulják jobb sorsra érdemes földrészünket, veszélyeztetve ezzel egyúttal valójában az egész világot.

Nulladik szinten először is azt kell rögzíteni, hogy ez az árulás csak azért lehetséges, mert Európa népességének nagy részét egy hamis elbeszélési mód ketrecében tartja a „valóságipari művekként” üzemeltetett globális média. E hamis narratívának a lényege, hogy Ukrajna egy békés, demokratikus, szabadságszerető ország, amely egy minden alapot nélkülöző agresszió ártatlan áldozata, ezért egész Európa, sőt az egész világ erkölcsi kötelessége mindent megtenni azért, hogy teljes győzelmet arasson Oroszország felett. Ami egyúttal a történelmi igazság győzelme is volna. És ez azért szolgálja egész Európát, mert ha Ukrajna veszít, akkor az oroszok meg sem állnak az Atlanti-óceánig, és egész Európa orosz gyarmattá válik.

Még mielőtt belefognánk annak az indoklásába, hogy miért hibás, mi több, hazug ez az elbeszélési mód, érdemes lenne azt a kérdést is feltenni (és persze mindjárt meg is válaszolni), hogy mit is jelentene Oroszország teljes legyőzése. Végül is a világ legnagyobb két atomhatalmának egyike, így a felette aratott teljes győzelem előtt minden valószínűség szerint úgy vélné, hogy még mielőtt ez megtörténne, ő maga semmisíti meg Ukrajnát vagy akár egész Európát. Másrészt pedig az sem teljesen világos ebben a logikában, hogy ha ez így van, akkor a német egyesítést és az új Oroszország létrejöttét követő negyedszázad során miért volt kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködés Európa és Oroszország között, ami fokozatosan, Kínával is kiegészülve vált egy eurázsiai együttműködési rendszerré.

Ám e két kérdésnek már a felemlítése is szigorúan tilos, és orosz ügynöknek számít mindenki, aki fel meri tenni. Pedig ha minden bátorságunkat összeszedve feltennénk ezt a kérdést, érdekes következtetésre juthatnánk. Például kiderülhetne (és nyilván ezért tilos feltenni), hogy ez a háború csak a lejátszástechnikai felszínen ukrán–orosz háború. Ez az amerikai világbirodalom proxyháborúja Oroszország ellen, az orosz rezsim megdöntése és ennek nyomán Oroszország zavartalan kifoszthatósága érdekében. Amely háborút egyébként az amerikai világbirodalom elvesztette, és a birodalom nevében Donald Trump ezt a tényt, illetve azt a javaslatot, hogy háborúzás helyett inkább közösen osszák befolyási övezetekre és aknázzák ki Európát, közölte is az orosz elnökkel annak alaszkai látogatása során. Hozzátéve, hogy egyezségüket stabilabbá tenné, ha ebben a globális ügyletben Kína lehetne a harmadik fél, vagyis a világ és Európa számára ez a „háromtest-birodalom” jelentene biztosítékot egy mindent elpusztító termonukleáris világháborúval szemben. Ám ha ez az egyezség, bár nehezen és zavarosan ugyan, de kialakulóban van, akkor a koppenhágai „kereskedők” – vagyis Magyarországot és Szlovákiát kivéve az összes uniós tagország és főként az európai integrációt intézményesen irányító uralmi struktúrák – most miért vélik kivihetőnek, mi több, jó ötletnek Oroszország előbb egy „anyagháborúban” történő kifárasztását, majd legyőzését?

A válasz megadása nem egyszerű feladat, mert Európa és benne főként Németország számára éppen az látszik kiderülni, hogy az Oroszországtól való totális elszakadás Európának nagyobb károkat okoz, mint az ezzel büntetni szándékozott Oroszországnak, vagyis egy ilyen „kifárasztós” hadművelet eredményeként Európa hamarabb omlana össze, mint Oroszország. Mivel ez Európa önfelszámolását jelentené, így azt kell feltételeznünk, hogy ebben a történetben Európa csak egy „utcai árus”, és a „termék” gyártóját mélyebb szinteken kell keresnünk.

E nehezen beazonosítható titokzatos szereplő, nevezzük „megbízónak”, a jelek szerint összehasonlíthatatlanul tőkeerősebb, mint Európa, hisz korlátlanul biztosítana – persze hitelben – pénzt Európa számára ahhoz, hogy végtelen mennyiségű fegyver és a globális térben korlátlanul rendelkezésre álló zsoldosanyaggal korlátlan ideig folytathassa ezt az önfelszámoló háborút. Az is felsejlik, hogy ez az „erő” az Amerika, Kína, Oroszország „háromtest-birodalommal” szemben egy alternatív háromtestben gondolkodik, következtetésképpen nem „akárki”.

Ez valahogy úgy nézne ki, hogy lenne egy Atlanti-óceántól az Urálig tartó „Nagy Európa”, ami létszerveződési elveiben éppen a De Gaulle által meghirdetett Európa ellentétét jelenítené meg. Volna természetesen az Amerikai Birodalom, és Kína „pacifikálása” érdekében egy Szibériával kiegészülő, a nagy falon túlterjeszkedő „Nagy Kína”, mint az alternatív „háromtest-birodalom” harmadik teste.

Elméleti modellként persze nem zárható ki egy ilyen világhatalmi struktúra kialakulása sem, ám van néhány gyakorlati probléma, így bármilyen dimenziójú hatalmi struktúrák akarják is ezt a globális berendezkedést, megvalósulni aligha fog. A legelső kérdés persze az, hogy az ilyen módon felszámolt Oroszország vajon miként lenne rávehető arra, hogy e brutális feldarabolását és kifosztását ellenkezés nélkül elfogadja, a világot megsemmisíteni képes visszacsapás helyett. Nem kell tehát különösebben bizonygatni, hogy a jelenleg formálódó „háromtest” (Amerika, Kína, Orosz) három teste közül Oroszország számára ez értelmezhetetlen. És most egy minden eddiginél brutálisabb katonai akció sorozattal nyomatékot is ad. De az amerikai világbirodalom számára sem igazán elfogatható, mert a visszafizethetetlen szintre emelkedő gigantikus adósságai (ezt éppen most demonstrálja a szövetségi állam finanszírozási rendszerének megbénulása) okán nem érdeke, hogy a Nagy Európa főkonstruktőre (vagy inkább fődestruktőre) ezzel a struktúrával még inkább kihasználja sebezhetőségét, ilyen módon fölé helyezve egy újabb riválist. És végül Kína stratégiai érdekeit is sértené, mert ez a „Nagy Európa” számára is nyomasztó versenytárs volna.

Azt, hogy e két egymással versengő „háromtest” világmodell közül melyik lesz a győztes, nem tudhatjuk. Már csak azért sem, mert a világhatalom struktúradinamikájának harmadik szintje, „a birodalomkiválasztó főhatalom” egyelőre „lebegteti” a kérdést. Egyvalami biztos: akik most Koppenhágában „elárulják” Európát, azok ennek az alternatív erőnek a megbízásából dolgoznak.

A szerző közgazdász