Az a „valami”, amit világrendszerváltásként nevezünk meg (és ami nem mellesleg az év szava volt tavaly a magyar beszédtérben), valójában arra vezethető vissza a modern Nyugat elmúlt öt-hat száz év során felépülő és globálissá váló világuralma a végéhez közeledik. Az emberiség definíciójának újrafogalmazása tehát nem öncélú elméletieskedés, hanem a világ jövője szempontjából döntő fontosságú kérdés.

Ennek megértéséhez abból kellene kiindulnunk, hogy az emberi világ elmúlt ötezer éve során olyan nagykultúrák léteztek egymással párhuzamos univerzumokként, ahol minden ember szellemi önazonosságának legvégső határait az adott nagykultúrán belüli tér határozta meg. Az elmúlt ötszáz évet leszámítva tehát ez az ötezer év úgy telt el, hogy az egyes nagykultúrák vagy nem is tudtak egymás létezéséről, vagy ha volt is tudomásuk arról, hogy léteznek más nagykultúrák is, nem feltétlenül léptek kapcsolatba egymással. Az pedig, hogy bármelyikükben megfogalmazódjon az az ambíció, hogy az ő létértelmezési rendszerére épülő létberendezkedés univerzális civilizációként határozza meg az egész emberi létezést, nem is volt értelmezhető. Egészen a modern Nyugat megjelenéséig.

A modern Nyugat ugyanis, amely mint létszerveződési modell a 19. század óta kapitalizmusként nevezi meg önmagát, alapvetően különbözik minden más valaha létezett nagykultúrától. A legalapvetőbb különbség az, hogy a mostanit megelőző, még szakrális beágyazottságú korszakának létszeméletétől eloldva magát nem az egyensúlyra, hanem a végtelenített expanzióra épül. A kereskedelmet, a pénzt és a médiát (ez utóbbi az egyes korszakokban nagyon eltérő módon ugyan, de mindig egy apologetikusan hamis önbemutatásra szolgált), tehát a közvetítőmezőket szimbolikus fegyverként használva, úgy visz végbe egyre gyorsuló ütemben tőkefelhalmozást (erre utal a kapitalizmus fogalma), hogy közben feléli az emberi létezés külső természetét, ökológia katasztrófát előidézve, és az emberi létezés belső természetét, vagyis a lelki, erkölcsi, szellemi vagyonát. Ez az élősködő rendszer az expanzív jellegéből adódó exponenciálisan gyorsuló technologizálódásánál fogva valamennyi más rajta kívül létező nagykultúrát felbont és szétroncsol, hogy így, mintegy „összenyitva” a világot, egységes univerzális technocivilizációt teremtsen.

Ám a világ erőforrásai végesek, és ez az univerzális létmód vészesen közel jutott minden tartalékának feléléséhez, expanziójának gyors és látványos bukásához, ezáltal az eddig élvezett globális legitimitásának összeomlásához. A világ egyre nagyobb része mondja fel a kényszerből követett alkut, ami valójában eddig is nyílt erőszakra vagy a rejtett szimbolikus erőszakra épülő globális diktatúra volt, és ma ez már nyíltan megmutatkozik.

Az eddig emberiségként tételezett embertömegről kiderül, hogy vagy már valójában minden lelki, erkölcsi, szellemi önazonosságától megfosztott uniformizált globális „minimál-én” arctalan tömege, vagy hogy lerázva most már magáról a nyugatiság kényszerét egy a Nyugattól eltávolodni kívánó, azzal szembeforduló, a magát eddig univerzális és örök civilizációnak tekintett nyugatias létberendezkedést tagadó és saját eredeti identitása felé visszahajló entitás.

Vagyis a történelem vége valóban elérkezni látszik, de Fukuyama jóslatával szemben sokkal inkább az megy végbe, amit Huntington feltételezett, jön a civilizációk százéves globális háborúja, aminek csak nyitánya mindaz, ami ma végbemegy.

A szerző közgazdász

(Borítókép: Samuel P. Huntington)