A kis Salaht az 1990-es években semmi nem különböztette meg másodgenerációs társaitól: szüleivel és testvéreivel Brüsszel egyik bevándorlónegyedében éltek, ahogy sok más marokkói. Szerette a futballt és a motorokat. Most, sok év elteltével Salah Abdeslam meglett, 32 éves férfiként áll majd bírái elé a francia fővárosban ma kezdődő perben, amelyben a 130 ártatlan életet kioltó, 2015. novemberi párizsi terrortámadások egyetlen túlélő merénylőjeként vonják felelősségre. Ha elég sok pszichológust engedünk rá a kérdésre, biztos a mélyére lehet ásni annak, hogyan lett pár év leforgása alatt a brüsszeli villamosremíz lógós technikusából az Iszlám Állam dzsihadista szervezet terrorsejtjének logisztikai felelőse. Tele lehetne írni egy tanulmányt olyan kifejezésekkel, mint „másodgenerációs frusztráció” vagy „az idegen csoport (outgroup) rasszista attitűdje”, de bennünket ez kevéssé érdekel. Minket – az iszlamista terrorban meghalt százak, majd újabb százak után – az érdekel, hogy ilyen emberek, ezek a két lábon járó időzített bombák lehetőség szerint ne éljenek Európában. A schengeni határok átjárhatóságával élve – ami persze jó dolog, ha jóra használják – Abdeslam pár héttel a terrortámadás előtt kétszer is járt Magyarországon, sőt a Keleti pályaudvarnál le is tudott parkolni, amit ezúton is őszintén irigylünk tőle. A WikiLeaks kiszivárogtatott amerikai diplomáciai távirataiból azt is tudjuk, hogy a guantánamói fogolytábor egyes, terrorcselekménnyel gyanúsított őrizetesei is útba ejtették régebben hazánkat, például boszniai állampolgárként vízumot igényeltek.
A terrorveszély az egyik legfőbb érv az Európán kívülről tömegesen érkezők befogadása ellen. Az Európában az utóbbi években politikai célzattal végrehajtott merényletek döntő többségét ilyen bevándorlók vagy legfeljebb harmadgenerációs leszármazottaik követték el. Franciaországban az iszlamisták végiggyilkolták egész 2015-öt, Európa e szörnyűséges évét, a Charlie Hebdo szerkesztőségétől kezdve a Bataclan szórakozóhelyig. A Harris kutatócég friss felmérése szerint a franciák egyértelmű többsége szerint az elmúlt években tovább romlott a helyzet az olyan kérdésekben, mint a terrorveszély, az iszlám helyzete az országban vagy a bevándorlás. A jövő áprilisi francia elnökválasztás az európai politika egyik sorsdöntő kérdése lehet; a döntő fordulóban várhatóan egy bevándorláspárti, illetve egy bevándorlásellenes jelölt küzd meg egymással.
De nem csak a közvetlen terrorveszély szól a tömeges bevándorlás ellen, és nem csak a merényletek miatt volt annus horribilis, szörnyűséges év 2015. Merkel kancellár ekkor töltött ki biankó meghívót egymillió bevándorlónak. Most, hat évvel később a Németországban élő szíriaiak kétharmada, az afgánok csaknem fele szorul állami segélyre. Az erőszakos bűncselekmények több mint harmadát, a lopások több mint felét külföldiek követik el. A mostani német választások is sorsfordítóak lehetnek. A kancellárképes pártok közül a Zöldek a legveszélyesebbek: álmaikban elektromos autókat hajtó, a németet Thomas Mann szintjén ismerő bevándorlókat látnak. A valóság a segély, a frusztráció, a „nichts Deutsch”.
Ahogy 2015-ben a szíriai, most a tálib hatalomátvétel utáni afganisztáni helyzet és várható migrációs hullám adhat alkalmat Európa vezetésének a bevándorláspolitikája felélesztésére. A 2015-ben váltig támadott, de azóta valahogy népszerűvé lett határzár miatt sokan elkerülnek bennünket, de nem mindenki. Ásotthalomnál is jönnek, a nyomaték kedvéért féltéglával kopogtatnak. Mondanánk, álljanak egy házzal arrébb, de az egységes Európában ez sem megoldás.
Borítókép: Élelemre váró migránsok. Fotó: MTI/EPA/Sedat Suna
