Hosszúra sikeredett a vasárnap este Németországban – nem beszélve a tizenhat évre elnyújtott Merkel-korszakról –, másnapos is lett a hétfői ébredés. A szociáldemokraták annyival „győztek”, amennyivel régebben veszíteni szoktak, a CDU/CSU 2002 óta először szorult a második helyre. A két nagy párt az új kormány megalakulásáig – ami hónapokig is eltarthat – alaposan elgondolkodhat azon, hol és miért veszítette el az elmúlt húsz évben a szavazótáborának egyharmadát; Lepsénynél valahogy még megvoltak. A CDU pedig azon is, érdemes-e kereszténydemokrata pártként muszlim bevándorló szavazótábort termelni a politikai ellenfélnek. Mert a jelek most arra mutatnak, hogy a szociáldemokrata Olaf Scholz lehet a következő kancellár, így az Európai Néppárt képviseletében az osztrák kormányfő egyedüliként ülhet majd Nyugat-Európából az Európai Tanácsban.
Nem biztos, hogy Scholz úgy tud – ha tud – majd kormányt alakítani, ahogy szeretne. A pártszínek alapján közlekedési lámpának nevezett SPD–Zöldek-liberálisok felállást pártolja, de a liberálisok négy éve faképnél hagyták Merkelt a tárgyalóasztalnál. Lehet, hogy Scholzot nem fogják, de túl sok még a bizonytalansági tényező ahhoz, hogy mérget lehessen venni a végeredményre. Ilyen körülmények között aranyat ér az a politikus, aki nemcsak a berlini forgatókönyvet látja előre, de az egész magyar–német jövőt. Ujhelyi István az SPD pénzén kiutazva Berlinből kürtölte világgá: nem lesz itt gond egy szál se, „a győztes német szociáldemokraták Karácsonynak drukkolnak”. A szocialista politikus gondolatmenete olyan egyszerű, mint egy hiperpasszív nyelvtudás a német kancellárral szemben ülve: Merkel megy, Scholz jön, nincs már, aki falazzon Orbánnak, így a magyarországi ellenzék – ahogy Ujhelyi fogalmaz – „minden támogatást megkaphat” 2022-es céljaihoz.
Vagy ha nem, hát kisnyúl. Nehéz megmondani, hogy Ujhelyi önfeledt törleszkedése a visszataszítóbb, vagy a naivitása az ijesztőbb. Budapestről nézve Merkellel sem volt mindig könnyű, Scholzcal valószínűleg még nehezebb lehet. Elképzelhető, alacsonyabban repkednek majd Brüsszelben a jogállamisági eljárások. De a magyar–német viszony az ilyesmit túl szokta élni, ahogyan az elmúlt években túlélte a túlmozgásos Európa-ügyi minisztert, az SPD-s Michael Rothot is. Rendkívül szoros és összetett, gazdasági – befektetői, munkavállalói, idegenforgalmi –, védelmi, kulturális szálakból összeálló kapcsolatrendszerről van szó.
Ha akarnak, a német szocdemek nagy reálpolitikusok tudnak lenni. Mint Gerhard Schröder, aki a Merkel-korszak előtt öt perccel tető alá hozta az oroszokkal az Északi Áramlat gázvezetéket, amely aztán túlélte az elmúlt tizenhat évet, és most kezdi a másodvirágzását, átírva az amerikai–német politikai szempontokat. Schröder tudta, hogy az orosz gáz fontos, és azt is, hogy a hidegháború idején az NSZK hálószobáit nemcsak a szexuális forradalom fűtötte, hanem legalább annyira a szovjet gáz is. Az energiabiztonság jegyében írta tegnap alá Magyarország is a Gazprommal az új hosszú távú gázszerződést. Mert jó, ha minél több beszerzési forrásra támaszkodunk, de légvárakat ne építsünk.
A CDU azt is megsínylette, hogy Merkel engedett a klímaőrületnek, amely az Európában legmagasabb német áramárhoz vezetett. A Zöldek szavazótáborát pedig nem a temérdek lózung vagy a vétóval felruházott klímaminisztérium formájában belengetett ökodiktatúra ijesztette el a végén, hanem maga Annalena Baerbock. Amikor elképzelték, hogy ha nyernek, ő lesz Németország kancellárja, mégpedig nekik köszönhetően. A macskajaj sokaknak és sokáig tart még.
Borítókép: MTI/AP/Markus Schreiber
