Voltam már antiszemita – rögtön a Magyar Nemzetben publikált első írásomért (akkoriban nem volt nagyobb bűn ennél), csak mert az új esztendő alkalmából köszönteni merészeltem a határon túli magyarságot. Aztán hülye – egy hibás forrásból beemelt aposztróf miatt, amiért aztán a balliberális sajtó egy emberként kéjesen az idióták táborába száműzött. S persze bértollnok nem is egyszer – amikor például Kubatov Gáborról évekkel ezelőtt azt írtam nem szervilizmustól vezérelve, hanem tényszerűen, hogy a Fradit a csőd széléről virágoztatta fel.
Márki-Zay Péter kategorizálása szerint most fogyatékos lettem, hiszen mindenki az, aki reálisan mérlegel és nem őt követi. A fogyatékosság felemlegetése mint bírálat annyira ütött meg, mint az előző három. Minőségében mégis többről van itt szó. A baloldal jelöltje ingoványos talajra tévedt, láthatóan kezdi elveszteni az önuralmát. Neki is derengett valami, hogy talán helytelenül fogalmazott, hiszen gyorsan helyesbített: „A fogyatékos az nem jó szó, mert a fogyatékosokat szeretjük.”
Nagy a baj… Először is, ugye, nem fogyatékos, hanem fogyatékkal élő, a Márki-Zay által rendszeresen példaként állított társadalmakban ilyen kommunikációs hibáért egy közszereplőt örökre száműznek a politika színpadáról. Másodszor, nem csupán a fogyatékkal élők szomjazzák a szeretetet, ez minden teremtett ember vágya, igénye – a fogyatékkal élők egyenjogúságot kívánnak, hogy őket is elismerjék a társadalom hasznos tagjainak, ne rekesszék ki, és persze ne használják fel őket politikai játszmákhoz. Pláne ne ilyen primitíven, hogy miközben lendül a bunkósbot, lenézően megcirógatják őket.
Övön aluli ütés lenne most a történelem megannyi fogyatékkal élő óriását felemlegetni Ludwig van Beethoventől Franklin D. Roosevelten át Stephen Hawkingig. A baloldal jelöltjét ezért először csendesen arra kérném, ugyan tisztázza már, kikre gondolt, amikor fogyatékosokat emlegetett. Utána rögtön arra, gondolja már végig, mire adta a fejét.
Egy évtizede még tisztességes, megbecsült embernek, derék családapának tartotta szinte mindenki. Igaz, csak szűkebb pátriájában, Hódmezővásárhelyen, ahol ismerték. Az összességében egyértelműen kedvező helyi megítélést föladta a finoman fogalmazva kétes értékű országos népszerűségért. A „nagypolitika” már csak ilyen, tehetnénk hozzá. Ám van, akinek – még ha nem is szeretjük, nem értünk vele egyet – jól áll. Márki-Zay Péter ezzel szemben tényleg nem tudja, merre tart, és nem tudja, kire lő. De lő, egyre csak lő és lő, anélkül, hogy töltene, töltekezne. Szinte nem telik el úgy nap, hogy a baloldal jelöltje ne szerepelne vezető helyen a hírekben. Ma még csak arra szólít fel, hogy takarékoskodjunk a gázzal és öltözzünk melegen, ha hideg van, szja helyett áfát fizessünk, holnap talán már azzal áll elő, az Alföld aszályosságát a Balaton lecsapolásával kellene orvosolni, netán az UV-sugárzás elleni védelemnek a társadalombiztosítás finanszírozta nemváltó műtét a leghatásosabb eszköze. Mert eddig ehhez hasonló korszakmegváltó javaslatokra futotta tőle a kampány finiséhez közeledve.
Ez az örökös szereplési kényszer már több mint feladat: élvezet. Ennél már csak egyvalami lenne jobb. „Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni” – hogy a böszme baloldali elődöt idézzük. Ám azt is tudjuk, „hogy a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés”.
Bő két hónap van még hátra a választásokig. Megtanultuk, a nagypolitika mocskos tud lenni. Ám vannak olyan témák, amelyeket illik tiszteletben tartani. Ezek egyike a fogyatékosság.
Zajos a világ. Kis csendet kérünk.
Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Mirkó István)
