Bátorkodunk megkérdezni, nem liberális újságíró-e a kedves olvasó – ahogy Micimackó mondta Róbert Gidának: ezeknél a liberálisoknál sohase lehessen tudni –, és amennyiben igen, lenne pár kérdésünk. Ön szerint az a lényegesebb, hogy Richard Nixon – az első és egyetlen lemondásra kényszerült amerikai elnök – belebukott a Watergate-botrányba (kulcselem: magnófelvétel alapján), vagy az, hogy a mély toroknak nevezett Mark Felt volt a The Washington Post informátora ebben az ügyben? Az 1962-es Spiegel-botrányban ön szerint az-e fontosabb elem, hogy egy bizonyos Alfred Marin ezredes volt a kiszivárogtató, vagy az, hogy a legfontosabb bajor politikus, Franz Josef Strauß ennek nyomán kiszorult az Adenauer-kormányból, a nyugatnémet alkotmánybíróság pedig máig a legfontosabb döntést hozta meg a sajtószabadságról? Hazai vizekre vezetve: az őszödi beszéd kiszivárogtatójának kilétét tekinti-e fontosabbnak, vagy az elmúlt harminc év egyik legemlékezetesebb felszólalásának a hatástörténetét?
Most jobboldali olvasóinkhoz fordulunk. Úgy emlékszik-e ön, hogy a 2019-es önkormányzati választások előtt kirobbantott Borkai-ügyben a magyar sajtó – a végsőkig dacolva a kiadóvállalatok marketingosztályának agresszív fellépésével – egészen addig fektette a cikkeket, amíg meg nem győződött a forrás kilétéről? Hogyan emlékszik továbbá: a Schadl–Völner-ügy vaskos nyomozati anyaga esetében milyen hosszan elemezgették a kiszivárogtatót? Mindez most csak annak nyomán érdekes, hogy a magyar média egyes bugyrai egész szenvedéstörténetet gyártanak azok köré, akik az elmúlt hetekben a munkaköri leírásukkal nyilván ellentétes, ám annál informatívabb monológokat adtak le számítógépes mikrofonoknak és kameráknak, korunk nyelveket oldó gyóntatószékeinek. Olyan megható történeteket olvashatunk róluk, hogy a keresztút stációit hozzájuk képest kedélyes krémesezésnek vélnénk egy budai cukrászdában. Ezúton is elnézést kérünk, hogy – a járványügyi intézkedésekkel összhangban – csak szájmaszkos siratóasszonyokat tudunk ehhez felajánlani.
A Magyar Nemzetben az elmúlt hetekben sorozatban jelentek meg olyan felvételek, amelyeken liberális újságíró, „civil” aktivista és „szakértő” – magyar és külföldi egyaránt – kilép az intellektuális komfortzónájából, és őszintére veszi a figurát, szinte ijesztően őszintére. Nem bújnak olyan fedőtörténet mögé, mint a demokráciáról vagy a jogállamiságról szóló EU-hablaty, amellyel már a nagypapa is alátámasztotta pőre hatalmi igényét, csak ő még a népi demokrácia és a szocialista jogrend kifejezéseket használta. Valamiféle baloldali kényszer lehet ez a fedőtörténet-dolog. Mintha nem mernék nyíltan kimondani: nem, nem akarunk nemzeti és keresztény Magyarországot! Hiszen ha kimondanák, mégis kikből állna össze a hárommilliós szavazótáboruk, amelyre áprilisban számítanak? Azt mondják inkább: demokráciát és jogállamiságot akarnak. Ebbe nehéz belekötni, mindenki azt akarja. Brüsszelben is e díszcsomagoláshoz nyernek támogatást. Mármost ehhez képest a mikrofonoknak gyónókat kivételes őszinteségi roham fogja el. Elmondják, Magyarországot és Lengyelországot kipécézték az EU-ban, ahol örülnének a Fidesz bukásának, az újságírók pedig összejátszanak az álcivilekkel. Kettős mércéről is szól a fáma. Érdekes, Ryszard Legutko is szokott ilyesmiről beszélni, ám ő lengyel jobboldali EP-képviselő, így szabadon nyilatkozhatott tudósítónknak.
Kármentésként indult be az a kommunikációs technika, amelyet 3D-nek nevezhetünk: deny, deflect, deflate. Azaz: tagadd le, tereld el, apaszd le! Hozzátennénk mi is a magunkét: a mikrofon a hibás. Biztos rosszkor volt rossz helyen.
Borítókép: Soros György (Fotó: MTI/EPA pool/Olivier Hoslet)
