Belső iránytű

„Nem döglök meg az ő hazájukért!” – ha ezt mondta beregszászi riportunkban egy kárpátaljai magyar férfi, akkor Budapesten is érdemes elgondolkoznunk a kérdésen, mielőtt felelőtlenül katonákat küldenénk Ukrajnába. Elképzeljük a hódmezővásárhelyi polgármestert, amint hazánkat képviseli a NATO-csúcson, ahol háború és béke kérdésében kell döntenie. A világpolitika egyik-másik vezetőjét már ismeri, hogy is ne ismerné, hiszen látta őket az Instagramon, a Twitteren vagy valamely hasonló flancos felületen. Világnyelven szólnak ezek az emberek, ez sem kottyan meg a polginak, nem azért volt házaló ügynök Kanadában, hogy ne értse az ánglius beszédet. De a belső iránytűje vajon mit mondana a mi emberünknek, amikor feketén-fehéren nekiszegezik a kérdést: „Péter, szerinted – nem a megbízóid vagy a tanácsadóid szerint, hanem szerinted — bemenjünk-e Ukrajnába vagy inkább ne menjünk?” Mit mondana, amikor a vállára teszi a kezét az egyik legfontosabb szövetséges, a lengyel: „Tudom, új fiú vagy még itt, de mi küldenénk békefenntartókat!” Azt felelné-e: „Milyen béke? Fenntartásaim vannak…” Ha pedig egy másik fontos szövetséges lépne oda a légi háborút – a jelenleg sem rózsás helyzet akár végletes elfajulását – jelentő repülési tilalmi övezet ötletével, visszavágna-e vajon Hruscsovval: aki elsőnek nyúl az atomfegyverhez, az hal meg másodiknak…?

Nehezen tudnánk olyan helyzetet elképzelni, amelyben nagyobb szükség van belső iránytűre és az ellenzéki miniszterelnök-jelöltre az elmúlt hetekben egyébként sem jellemző higgadt helyzetértékelésre, mint egy olyan NATO-csúcsot, amelyen az orosz–ukrán háború van terítéken. „Meghalni Danzigért (Gdanskért)? Háborút viselni olyan okokból, amelyek között nagyobb szerepet játszik a doktriner demokratikus elviség, mint a valóságos külpolitikai érdek?” – hasonló kérdés már a második világháború előestéjén is felvetődött, és ellentmondásos is volt a megítélése. A mostani háborúban, amely épp a második hónapba lépett, Danzigot Kijevnek hívják. Nem vagyunk vakok. Nem függetlenítjük magunkat az orosz agresszió képeitől, a menekültek áradatától – akik közül hatszázezren hazánkban leltek menedékre –, nem mérhetjük az árván maradottak szenvedéseit ahhoz, hogy, mint hírlik, Moszkvában fogytán a macskatáp, mert a multik hátat fordítottak az országnak.

Máshogy állunk viszont az ukrán állam szempontjaival. Miniszterelnök-helyettesük vádaskodásának nem lehetett más a célja, mint az érzelmek felkorbácsolása. Irina Verescsuk többek között – teljesen alaptalanul – azt állítja: hazánk nem támogatta a Moszkva-ellenes szankciókat. Azt is pedzegeti, hogy az olcsó orosz földgázért eladtuk a lelkünket, és titokban talán Kárpátaljáról álmodozunk. Ezt olvasva mély lélegzetet vettünk, de nem telik el két nap, mire Zelenszkij elnök már elkéri az atlanti szövetség minden századik harckocsiját és repülőgépét.

Ám Brüsszelben józan döntés született. A NATO kiáll Ukrajna mellett, de arra törekszik, ne terjedjen át a háború a szövetség területére. Elfogadták a magyar álláspontot, miszerint hazánk nem szállít fegyvert a szomszédjának és nem is enged át ilyen szállítmányt. A NATO mint szövetség sem szállít, csak egyes tagállamai, elsősorban védelmi eszközöket, nem pedig harckocsikat. A szövetség keleti végeire, így hazánkba is NATO-harccsoport érkezik. Nem tudjuk, mit tartogat még a háború, de nem akarunk belekeveredni. Ha bárkinek ezzel kapcsolatban lelkiismeret-furdalása lehet, akkor az a tagország, amely hosszú éveken át kívülről befolyásolta a kijevi politikát. Ősz képviselőjét Péter is felismerte volna az asztalnál.

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Teknős Miklós)