Nem esett szó odahaza hazáról, nemzetről, hazaszeretetről. De valahogy mégis… Ahogy nagyanyám, minden nap egyszer, fekete kendővel a fején térdre ereszkedett a kisszobában, és imára kulcsolta szép, öreg kezét. A megsárgult, öreg fényképek, valami elképzelhetetlenül távoli világból rám, kisgyerekre néző idegenek, egyenes derékkal, szép ruhában, mosolytalanul vagy aligmosollyal, az is olyasféle összetartozás volt. Idegenek voltak. De dédapák és dédanyák – „Látod, kisfiam, ő Doberdónál veszett oda…”
És én láttam. Két szomorú arcú, szemük alatt fekete karikákat viselő ember. Egy férfi és egy asszony. Apai nagyanyám szülei. Mindkettőjük kezét megfogta a morbus hungaricus, s elballagtak valahová, messzire, nagyon messzire. S lett árva az én nagymamám… És csipkék, porcelánok, óillatú bútorok, Uz Bence, furcsa, de szép festmények, falusi zsánerképek, s nagypapa, ahogy bemondja a piros ultit négy adura, s meg is csinálja, s én kibicelhetek. A nagy könyvtár odahaza, padlótól mennyezetig, saroktól sarokig, s ami szemmagasságban volt, az lett aztán a világképem. Utas és holdvilág, Ibsen-drámák, Knut Hamsuntól az Éhség, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, egy nagyon rongyos Ady-kötet és minden Krúdytól… Ez mind-mind haza volt és nemzet és hazaszeretet.