Arra számítani lehetett, hogy Recep Tayyip Erdogan nyeri a török elnökválasztást, s folytatja 2002 óta tartó választási sikersorozatát. Mindenki erre számított, aki foglalkozik Törökországgal, ismerve az esélyeket és az elnökjelölteket, valamint a választókat. A német kormány mégis megdöbbent, hogy Erdogan újrázhat.
A nyilatkozatok alapján úgy tűnik, Olaf Scholztól Cem Özdemirig általános az elképedés, hogy milyen „rosszul” szavaztak a törökök, vége a demokráciának, kiüresedett az ország politikai élete, nincs remény a javulásra, s megerősödik az iszlamizmus.
A panaszos hangok azóta hallhatók, hogy az Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Párt (AKP) először nyert. Azóta tör előre a demokrácia gyilkosaként Erdogan, azóta lopakodik az iszlamizmus, a Köztársasági Néppárt (CHP) pedig azóta vált liberális álompárttá.
Pedig egyáltalán nem az, soha nem is volt az. Az egykori kvázi állampártról beszélünk, amely utat tévesztett és bolyong első számú ellenzékként, s mivel Erdogan elképzelése az egyenrangú együttműködésről más országokkal teljesen ellentétes a nyugati államok véleményével, a CHP vált a „jó” török párttá. Messze földön ilyen egyszerű a politika, van jó és rossz jelölt, az egyik megveszekedett dúvad, a másik földre szállt angyal. A politikusoknak alájátszik a sajtó, és persze soha senki nem érzi úgy, hogy a magas lóról bölcsességeket osztogatni Németországból Törökország felé kissé visszatetsző. Mert Törökországnak ugyanakkora lakossága van, mint Németországnak, regionális hatalom, a NATO második legerősebb katonai erejét adja, és nem mutatja jelét az összeomlásnak. Ez pedig nem kis mértékben az elnöknek köszönhető.
Az össznémet jajongás azt mutatja, hogy sikerült buborékot fújniuk maguk köré a berlini irányítóknak, és abból képtelenek kitekinteni.
Vágyaiktól vezérelve azt képzelik, miként a liberális-baloldali pártok szinte mindenhol, hogy az őhozzájuk közel álló jelöltnek kell győznie, egyszerűen azért, mert igaza van.
Nem fordítanak időt és energiát még az érvelésre sem, egyszerűen el se tudják képzelni, hogy mások esetleg nem úgy gondolkodnak, mint ők. Azaz Kemal Kilicdaroglunak nyernie kellett volna, s mivel veszített, az a körülmények gonosz összjátéka miatt történt, a diktatórikus rendszer áldozata a CHP feje, a sajtó torzító hatása megvezette az embereket, no és persze az időjárás is Erdogan kezére játszott. Talán ismerős érvek.
Ezzel a módszerrel el lehet kerülni a munka elvégzését, és rendszerint itt bukik el minden baloldali megmentő. Ha feltételezi, hogy neki egyszerűen győznie kell, akkor gyakorlatilag csak azt a beszédet kell megírnia, amelyet a választási sikert követően fog elmondani. A buborék eltorzítja a valóságértékelést, a választópolgárokat buta tömegeknek látja az önmagát az egekbe képzelő politikus, akikkel egy szót se vált, hiszen irtózik tőlük és politikai irányvonaluktól. Pedig munka nélkül még soha nem nyert egyetlen párt sem választást demokráciában.
A bukás pedig óhatatlan, ha azokat nézi le egy párt, akiket képviselni hivatott.
A török elnökválasztás egy újabb nagyon kemény jelzés, hogy nem elég azt mondani az embereknek, elég ebből a kormányból, mi sokkal jobbak leszünk. Alternatívát kell felmutatni, tiszteletet és megbecsülést, kőkeményen dolgozni, hogy ezt elhiggyék a választók. Akkor talán sikerülhet nyerni. Ebből viszont nem csupán a CHP tanulhat, hanem az európai elefántcsonttornyokban ülő, teljesen elpuhult elit is. Egyetlen országot se szabad lenézni, egyetlen nép se olyan buta, mint azt feltételezik a felvilágosult nyugatiak. Erdogannak nincs igaza. De ő győzött.
