Arra számítani lehetett, hogy Recep Tayyip Erdogan nyeri a török elnökválasztást, s folytatja 2002 óta tartó választási sikersorozatát. Mindenki erre számított, aki foglalkozik Törökországgal, ismerve az esélyeket és az elnökjelölteket, valamint a választókat. A német kormány mégis megdöbbent, hogy Erdogan újrázhat. 

A panaszos hangok azóta hallhatók, hogy az Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Párt (AKP) először nyert. Azóta tör előre a demokrácia gyilkosaként Erdogan, azóta lopakodik az iszlamizmus, a Köztársasági Néppárt (CHP) pedig azóta vált liberális álompárttá.

Pedig egyáltalán nem az, soha nem is volt az. Az egykori kvázi állampártról beszélünk, amely utat tévesztett és bolyong első számú ellenzékként, s mivel Erdogan elképzelése az egyenrangú együttműködésről más országokkal teljesen ellentétes a nyugati államok véleményével, a CHP vált a „jó” török párttá. Messze földön ilyen egyszerű a politika, van jó és rossz jelölt, az egyik megveszekedett dúvad, a másik földre szállt angyal. A politikusoknak alájátszik a sajtó, és persze soha senki nem érzi úgy, hogy a magas lóról bölcsességeket osztogatni Németországból Törökország felé kissé visszatetsző. Mert Törökországnak ugyanakkora lakossága van, mint Németországnak, regionális hatalom, a NATO második legerősebb katonai erejét adja, és nem mutatja jelét az összeomlásnak. Ez pedig nem kis mértékben az elnöknek köszönhető.

Az össznémet jajongás azt mutatja, hogy sikerült buborékot fúj­niuk maguk köré a berlini irányítóknak, és abból képtelenek kitekinteni. 

Nem fordítanak időt és energiát még az érvelésre sem, egyszerűen el se tudják képzelni, hogy mások esetleg nem úgy gondolkodnak, mint ők. Azaz Kemal Kilicdaroglunak nyernie kellett volna, s mivel veszített, az a körülmények gonosz összjátéka miatt történt, a diktatórikus rendszer áldozata a CHP feje, a sajtó torzító hatása megvezette az embereket, no és persze az időjárás is Erdogan kezére játszott. Talán ismerős érvek.