Megvilágosítóerejű beszédet mondott Orbán Viktor az idén Tusnádfürdőn. Nem véletlen, hogy óriási várakozás előzte meg világszerte a magyar miniszterelnök helyzetértékelését, hiszen már a korábbi években is olyan gondolatokat fogalmazott meg az Olt partján, amelyek hosszú időre meghatározták a közbeszédet. Ez történt most is, és függetlenül attól, ki ért egyet az elhangzottakkal, kinek tetszettek vagy éppen ki kapott agyérgörcsöt a kormányfő mondataitól, azok megkerülhetetlenek, ha bármit is szeretnénk megérteni abból a katyvaszból, amivé a bennünket körülvevő világ lett.
Politikusoktól általában földhözragadt megfogalmazásokat kapunk, amikor választ keresnek az élet nagy kérdéseire. Talán ezért szokatlan egyeseknek az, amikor térben és időben a még belátható határaira tágítja valaki gondolkodásának horizontját, és a nagy egész összefüggéseire támaszkodva határozza meg tettei irányát. Fontos megérteni, hogy egy olyan kis nemzet megmaradását, mint amilyen a magyar is, csak úgy tudjuk segíteni a birodalmi küzdelmek, a civilizációk harcának ütközőpontjában, ha világosan látjuk, kik és miért akarnak mindent megváltoztatni körülöttünk.
Orbán Viktor egyértelműen rámutatott, hogy még a gyermekeink nemzedékének életét is az a nagy világhatalmi küzdelem fogja meghatározni, amely a vezető szerepét veszélyben érző amerikai birodalom és a minden területen rendkívül gyors és látványos fejlődést produkáló Kína között zajlik már ma is. Észre kell venni mindenkinek, hogy – mint a miniszterelnök fogalmazott – két nap van az égen. S bár ebben a küzdelemben nekünk nem osztottak lapot, kimenetelét mi nem tudjuk befolyásolni, értenünk nagyon is szükséges, ha fel akarunk készülni a várható összeütközés minden lehetséges forgatókönyvére.
Most a lehető legjobb döntéseket kell meghozni, ezért pontosan kell feltenni a kérdéseinket.
A beszéd másik sarokköve annak az időhorizontnak a felvázolása volt, amelyben ezeket a kérdéseket jól kell elhelyezni, ha nem akarunk teljesen félrevezető válaszokat kapni. Taktikai, stratégiai és történelmi távlatokban lehet és kell mindent vizsgálni. Történelmi tragédiával fenyegető problémák megoldását nem érdemes eltaktikázni, de még stratégiai kérdésekben is jobb előretekinteni, mint a pillanatnyi politikai hasznot lesve beláthatatlan következményekkel járó rossz döntést hozni.
Ez az a sorvezető, ami mentén érthetővé válik a kormány minden lépése, láthatóvá válik a nemzeti és az európai vagy világpolitika összefeszüléseinek mozgatórugója. Már persze annak, aki érteni akarja.
A kulcsszó a magyar érdek. Ez a világpolitikában az ismét fölerősödő tömbösödés helyett az összekapcsolódás, a hálózatba szerveződés, az európai politikában pedig a szuverenitás megőrzése, a nemzetállamok erősítése a föderális erőlködéssel szemben.
Utóbbi pedig egészen konkrétan kijelöli a hétköznapi emberek feladatait is. A nemzet alapja ugyanis a család, ami nem csupán megvédi az egyént, hanem értelmes célt, magasabb rendű közösségi létezést biztosítva értelmet ad a mindennapok küzdelmeinek. Ehhez Orbán Viktor a 2011-es húsvéti alkotmányt nevezte meg olyan fundamentumként, amelyen minden magyar megvetheti a lábát a viharos időkben.
Ez ugyanis az egyén, az énség ma divatos primátusa helyett a közösséget, a „mi” gondolatát helyezi előtérbe. A kérdés már csak az, hogy a hedonista pogányok, amivé időközben Európa népei váltak – beleértve bennünket, magyarokat is –, vissza tudnak-e találni tékozló fiúként ezekhez az alapértékekhez. Ebben igyekezett segíteni a tusványosi beszéd, amit ezen oknál fogva bátran nevezhetünk retorikai csúcsteljesítménynek.
