A történelemnek sosincs vége, bármennyire is igyekezett ezt valaha elhitetni egy amerikai filozófus. Nem tud nyerni egyetlen ideológia sem, mert a világ változik, sok kéz fog sok nyakat távoli vidékeken is, láthatatlan szálak kötik össze a városokat, az embereket, és sokszor teljesen irracionálisnak tűnnek a döntések, amelyek végül értelmet nyernek, ha egy bizonyos információmorzsa napvilágot lát.
Egyetlen nagyhatalom se fog önszántából elvonulni saját érdekszférájából, csak akkor, ha onnan kiszorítják. Franciaország soha nem hagyta el Észak-Afrikát, csak hivatalosan független államok kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatává változtatta a gyarmati függést.
Oroszország idegenként érkezett a fekete kontinensre, de mindig alternatív megoldásként jelent meg azokkal szemben, akik gyászos és kegyetlen múltjuk miatt nem kedveltették meg magukat a helyi vezetőkkel és lakossággal. Niger egy roppant szegény, de stratégiai helyen fekvő ország, ahol a hadsereg letette a hatalomból az elnököt, majd orosz zászlókat lengetve ünnepelték a győzelmüket.
Oroszországban Afrika-csúcsot tartottak, amely épp ezt az alternatív lehetőséget mutatta meg a világnak. Egyelőre Afrika nem tudja eljátszani azt a szerepet, amelyre alkalmas lehetne, nem egy gazdasági közösség, valójában túlzottan sokszínű és sokak által fogott terület ahhoz, hogy egy tömbként lehetne kezelni. Az oda érkező külföldi befektetések elnagyoltak és öncélúak, az infrastruktúra hiányos, az országok többsége ingatag, a jogrendszer kidolgozatlan, a korrupció őrületes, a nagyhatalmak pedig természetesen csakis azzal foglalkoznak, hogy milyen profittal tudnak dolgozni a távoli kontinensen. Ennélfogva ideális terep mindenkinek, aki fegyverrel és pénzzel is rendelkezik, vagyis mindazoknak, akik a világ történelmét irányítják.
