Emlékezni fontos. A britek pedig jók ebben, nem hiába voltak világhatalom olyan sokáig. Minden év november 11-én 11 órakor (a tizenegyedik hónap tizenegyedik napjának tizenegyedik órájában) két percre megáll az élet a Nemzetközösség országaiban, hogy megemlékezzenek az első világháborút befejező tűzszünetről, egyben emlékezzenek azokra a hősökre, akik a háborúban elestek.
Az eseményt közvetíti a BBC rádiója is, az utcán megállnak az emberek, leállnak a buszok. Így lesz a tömegből nemzet, mert mindenkinek fontos, hogy megadja a tiszteletet azoknak, akik életük árán védték meg a hazát.
Idén erre a napra egy palesztinpárti tüntetést időzítettek, s a rendőrség szerint nincs jogi lehetősége arra, hogy azt betiltsa. Hiába áll a bál a kormányban, a jogszabályok gúzsba kötötték a briteket, a tüntetést meg fogják tartani. Ez pedig erkölcsi szempontból teljes nonszensz. Az emlékezés napja a brit áldozatokról szól, nem a mostani izraeli–palesztin viszályról. A rendőrség arrafelé egy focimeccset sem tud megfelelően megvédeni, de arra kényszerül, hogy a néma csendben álló emlékezőket és a palesztinpárti tüntetőket elválassza egymástól. A két csoport érdekei pedig teljesen ellentétesek egymással, az egyik csendet akar, már 1919 óta hagyomány a közös elmélyülés, a másik pedig hangosan akar tiltakozni. A következmények pedig igazán tragikusak is lehetnek.
A rendőrségnek persze igaza lehet, de nem kell messzire nézniük, Magyarországon tegnap is betiltottak egy palesztin tüntetést. Nem ugyanolyan a jogrendszerünk, de ez inkább józan ész dolga. Meg lehet oldani, ha meg akarja oldani a brit kormányzat, csakhogy a jelek szerint aggódik a tüntető tömeg esetleges reakciója miatt.
A szellem már kiszabadult a palackból, nem néhány tucatnyi muszlim érzi magáénak a közel-keleti eseményeket, hanem milliók.
Ugyanezek számára a Nagy Háború semmit se jelent. Nekik nem hősök azok, akik meghaltak Verdunnél, Somme-nál, Ypres-nél, ha bármilyen érzelmük van a britek kapcsán, az a megszálló iránt érzett ellenszenv. Az ő őseik valaha brit gyarmatokon éltek, és utálták a betolakodó katonákat. Meg persze az izraeliek ősei is, Palesztina brit mandátumterület volt, egy dologban értettek egyet az arabok és a zsidók, hogy a briteket gyűlölték. Ma mégis ott élnek a ködös szigeten, ott is születtek, de az integráció bizony egyáltalán nem sikerült.
A brit társadalom pedig volt olyan liberális és nyitott, hogy átengedte az identitás meghatározását másoknak. Vagyis lényegében kit érdekel, hogy az ükapák hogy haltak meg?
1919-ben a francia miniszterelnök tiszteletére tartották meg az első emlékezési napot a britek, ha már közösen harcoltak és győztek a háborúban. Ma ugyanolyan helyzetben vannak, a francia utcák hagyományosan tüntetőkkel vannak tele, akik ma már a zsidókkal való leszámolást követelik. A rendőrök pedig plexipajzzsal próbálják visszalökdösni a támadókat, de ez a megoldás biztosan nem tudja a szellemet a palackba visszanyomni.
Jön a karácsony, amely rég nem Krisztus születéséről szól, hanem a vásárlási lázról, a rendőrség pedig jó előre figyelmeztet, hogy ez a terrorveszély időszaka is.
Igen, lehet, hogy újra tömegbe fog hajtani valaki egy kocsival, lövöldözni kezd az utcán, esetleg felrobbantja magát. A nyugatiaknak pedig ezt el kell tűrniük, hiszen azt mondják, lehetetlenség másként eljárni. Nem, egyáltalán nem lehetetlenség, ez csak egy általános hazugság. Igenis lehetséges a migrációs folyamatokat leállítani, csak küzdeni kell, megfelelő jogszabályokat hozni. Franciának és britnek kell lenni, és úgy is kell cselekedni, mint azok, akik valaha meghaltak a hazáért.
