Antall Józsefre 2023-ban a legtöbben mártírként gondolnak. Elsősorban végzetes betegsége miatt, amely rövidre szabta miniszterelnöki pályáját, de azért is, mert a rendelkezésére álló időben nem tudta maradéktalanul végrehajtani az új nemzeti cselekvés programját. Éppen ezért bukott hősként emlékeznek rá, nem beszélve azokról, akik indulati vagy érzelmi okokból az elszalasztott lehetőségeket hánytorgatják fel utólag.
Ma, halálának harmincadik évfordulóján a Magyar Nemzetben több írást is találnak Antall Józsefről. Természetesnek tartjuk ezt, hiszen Pethő Sándor lapjában az elhunyt miniszterelnök hagyatéka nem emlék és nem káprázat, hanem a saját jussunk.
Azonban tegyük fel a bennünk zakatoló legfontosabb kérdést: mit kellett volna másképp tennie? Hogy őszinte legyek: fogalmam sincs. Erre sem ma, sem 1993-ban nem tudtam a választ. Pontosítok: azt könnyebb megmondani, hogy mit nem tett jól, de az optimális megoldás harminc-egynéhány esztendő elteltével sem látszik világosan. Ráadásul időközben zavarba ejtő részletek derültek ki hazánk rendszerváltozás utáni politikai, gazdasági, erkölcsi kiszolgáltatottságáról. Ma már teljességgel világos, hogy a hatalomváltás az urnákban megtörtént, a valóságos életben azonban elmaradt. Hogy ez mennyire Antall bűne és mulasztása, arról nemigen érdemes vitát folytatni, hiszen az első szabadon választott kormány sok területen nem a maga ura volt. Ezért azonban nem Antall József, hanem a félbemaradt rendszerváltozás külföldi „gazdái”, valamint hazai segítőtársaik a felelősek. Nem csoda, hogy az állandó küzdelem nemzeti szuverenitásunkért ma is sorskérdés, ha nincs a birtokunkban, csak az üres kamra kulcsát őrizzük a zsebünkben.
Azt is látnunk kell, hogy ami 1989-ben és 1990-ben ebben az országban történt, azt nem az alulról építkező népakarat vagy a tömegek nyomása, hanem nagyhatalmi megegyezés kényszerítette ki. Itt a nemzeti oldal első nagy tévedése: kezdetben azt gondoltuk, a rendszerváltozás közmegegyezésen nyugszik, az 1994-es választáson aztán rádöbbentünk, hogy Kádár népe nem fogyott el, legfeljebb megszaporodott. Antall nyilvánvalóan már előtte is érezte a nyomást. Hozzánk visszajutott magánbeszélgetéseinek részletei rögzítik, hogy sokszor tehetetlennek és eszköztelennek érezte magát. Nem tehette meg, amit akart, sőt saját apparátusában is együtt kellett dolgoznia olyanokkal, akiket Magyarországon kívüli erők védtek 1990 és 1994 között.
Antall magától értetődően vétett hibákat, ezek sorában az egyoldalú gesztusokon alapuló szomszédságpolitikát, valamint a privatizáció elburjánzását említjük. Világos továbbá, hogy a külföldi rosszallások ellenére is eljárásokat kellett volna szorgalmaznia a kommunista gyilkosok, az ’56-os sortüzek vezénylői, az ország kirablói ellen.
Ma sem tűnik logikusnak, hogy csakis a Zétényi–Takács törvényjavaslatot elmeszelő Alkotmánybíróságot tesszük felelőssé a jogi igazságtétel elmaradásáért. Antallnak és a magyar kormánynak alighanem többet kellett volna tennie a határon túli magyarság, a hazai gazdatársadalom és a jogfosztottak védelmében. Hogy ez miért nem történt meg, nem ennek a mostani rövid emlékező cikknek kell tisztáznia.
Mégis, harminc esztendő elteltével most felidézzük Antall József alakját. Akiről Hornyik Miklós azt mondta nekem, hogy amikor belépett egy terembe, az emberek azonnal felálltak. És nem tiszteletadásból, hanem különös, kimondhatatlan késztetésre: azért, mert úgy érezték, valamiért muszáj felállniuk. Antall József a XIX. és a XX. század magyar történelem nagy nemzedékeinek utolsó tagjaként élt és vezette az országot. Nem tragikus hős. Méltó a megörökítésre, mert a miénk volt.
Borítókép: Antall József miniszterelnök (Fotó: Fortepan)
