Az MSZP – és a többi baloldali egylet – azonban már lassan két évtizede kussoló üzemmódban létezik. Semmit nem mondanak, semmit nem hirdetnek, semmiben nem hisznek, ellenben hálás képpel járulnak Ferenc elé a borravalóért. Így aztán nagyjából féltucatnyi politikusuknak remek a sorsa, néhány tucatnyian prímán megélnek, és még néhány százan szó szerint azzal keresik a kenyerüket, hogy az MSZP fedőnév oltalmában üldögélnek, fontoskodnak.
A Magyar Szocialista Párt jelenleg ennyire képes. Ahogyan a többi ellenzéki párt is. El nem múló szégyenük, hogy időnként előadják a nagy függetlenségi szöveget, hogy ők aztán soha többé nem akcióznak Gyurcsánnyal, aztán eltelik két nap, és lelkesen újra nyalnak.
Lendvai Ildikó ebben a felállásban maga a vörös Margaret Thatcher. De tényleg. Ő legalább rafinált, tapasztalt kommunista, nem könnyű átverni, megalázni. A többi? Gyöngyösi, Donáth, Tordai, hadd ne soroljam, egyáltalán kicsoda? Hogy ők majd kormányozni fognak? Ne vicceljünk már! Országot akarnak vezetni, miközben képtelenek kikászálódni Gyurcsányék alól, akik módszeresen és alaposan megnyomorgatják, tönkreteszik, szétzilálják őket.
