Hogy milyenek voltak a háború előtti majálisok, én bizony, nem tudom. Valami éltesebb ex-szociáldemokrata talán elmesélhette volna úgy fél évszázaddal ezelőtt. Nekünk már csak szimpla május elsejék jutottak. Ott masíroztunk zászlóval a kézben, dübörgött a hangosbeszélő, jó pajtások és kiváló dolgozók nevét olvasták fel, vigyorgott a tribünön a tanácselnök, néhány fogatlan munkásőr, pár törtető iskolaigazgató és a konfekcióruhás szakszervezetisek. Mi pedig ott vonultunk kisdobos- vagy éppen úttörőnyakkendőben, a kisvárosi szálloda faláról Marx, Engels és Lenin bácsi nézett le ránk. Emlékszem Kádár-, Losonczi- és Lázár-képekre is, de az én szobám falán Nyilasi Tibi és Bon Scott volt a sztár, szóval nem különösebben izgatott, éppen ki vezeti a Magyar Népköztársaságot.
Május elsején – legalábbis a mi városunkban – lényegében mindenkinek kötelező volt a részvétel. Aki iskolásként, dolgozóként nem vonult fel vagy nem gyarapította a közönség sorait, felírták és megjegyezték maguknak. Arra is emlékszem, hogy amikor választanunk kellett a vörös és a magyar zászlók között, minden gyerek rohant a piros-fehér-zöldhöz, akinek csak vörös jutott, rögtön elszégyellte magát. Igen, még 1982-ben is. Nem azt mondom, hogy ellenzéki lett volna, de hogy ugyanannyit jelentett neki a vörös zászló, mint mondjuk a szovjet himnusz, az teljesen egyértelmű: konkrétan semmit.
Azért május elsején tényleg ünnepelt a proletariátus, ismerjük el. Késő délutánra hóttrészeg volt a fél város. Ott dülöngéltek a munkásosztállyal szövetséges parasztság képviselői, néhány haladó értelmiségivel karöltve, reggel pedig hányásfoltok jelezték a betonplaccokon, hogy jól sikerült az ideológiai felkészítés. Normális ember május elsején a felvonulás után inkább elment horgászni, a kommunisták pedig tovább ünnepelték magukat, hogy be szabad rúgniuk, zabálhatják két pofára a virslit, valamint vöröslő fejjel okoskodhatnak ájulásig.
Nekem mondhatja Thürmer Gyula vagy Gyurcsány Ferenc, hogy másképp volt, de bizony pontosan így történt. Nekem mindig így telt május elseje. Semmi másra nem emlékszem, mint hogy felesleges is volna emlékezni, inkább mesélek gombfocimeccsekről vagy bringázásról, mint erről a kötelező ügymenetről.
2024-ben viszont úgy tűnik, hogy május elsejézni már a baloldali pártok sem különösebben akarnak. Szó sincs arról, hogy a nosztalgiázó tömegek ellepnék a Városligetet vagy bármilyen budapesti, vidéki közterületet. Kevesen jelentek meg az idei ünnepségeken. Az ipari proletariátus, a mezőgazdasági dolgozók és a haladó értelmiségiek ugyanis eltűntek. Nem azért, mert elüldözték őket, hanem egyrészt polgárosultak, másrészt aki nem polgárosult, inkább otthon búslakodik. Gondolom legalábbis. Az utcák kihaltak, a madarak énekelnek, szépen süt a nap, a pártok leginkább önmagukban buliztak, ki tudja? Igazán szép tehát ez a mostani május elseje.
Csak azt szeretném megkérdezni alázattal, hogy mi maradt ennek a szegény baloldalnak, ha már a május elseje is elveszett? Hogy a multimilliárdos baloldali pártvezérek sem mennek oda jópofáskodni nyakkendő nélkül a kolbászt rágó prolikhoz. Nem hallok csámcsogást, szürcsölést a „Felvonulási tér” felől. Mi lesz így a munkásszolidaritással? És egyáltalán: hogyan tud Lendvai Ildikó szemébe nézni Varju László?
Kínzó kérdések ezek. Én viszont ma nem főzök virslit, nem iszom sört. Inkább csendesen adózom a munkásmozgalom kiemelkedő harcosainak, akiknek már annyi erejük sem maradt, hogy együtt piáljanak ezen a szép májusi napon.
Borítókép: Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), május 1-jei felvonulás résztvevői (Fotó: Fortepan, Szalay Zoltán adományozó)
