Begyulladtak tegnap az illetékesek az amerikai Demokrata Pártban. Látva Joe Biden gyászos vitaszereplését Donald Trump ellenében, egyre többen szorgalmazzák, hogy dobassák be az agg elnökkel a törölközőt, és mást indítsanak helyette a novemberi választáson. Tartanak ugyanis az amerikai szavazópolgároktól. Az európai elitek ezzel szemben rá sem hederítenek, hogyan vélekednek az itteni választók: mintha mi sem történt volna június 9-én, a néppárti–szocialista–liberális fősodor változatlanul Ursula von der Leyent jelölte elfogadásra az uniós parlamentnek az Európai Bizottság élére.
Biztosra ugyan nem mehetnek, de jó esélyük van a jóváhagyására. A „személyi csomagba” rajta kívül António Costa, Portugália szocialista exkormányfője került az Európai Tanács következő elnökeként – gondolhatták: bukása óta úgyis időmilliomos –, valamint Kaja Kallas liberális észt miniszterelnök, mint az EU leendő külügyi főképviselője. A háborús hangulatban fogant hatalmi osztozkodást Orbán Viktor és az olasz Giorgia Meloni ellenkezése mellett fogadták el az állam- és kormányfők.
Az egyetlen jó abban, hogy az elit nagy ívben – mondjuk úgy – mellőzheti a polgárok akaratát, csak ennyi: még nem sikerült megvalósítaniuk álmukat, az Európai Egyesült Államokat. Minden más viszont árt Európának és az uniós demokráciának. Pedig a tagállamok polgárai már az EP-választások előtt, közvélemény-kutatáson is éreztették lesújtó véleményüket a Von der Leyen vezette brüsszeli bizottságról. Csak bő egyharmaduk elégedett vele, a testület megítélése pedig ennél is jóval rosszabb a legtöbb kelet-közép-európai államban, köztük hazánkban, valamint Franciaországban.
A még Angela Merkel által Brüsszelbe küldött Von der Leyent felelősség terheli a koronavírus-járvány rossz kezelése és a vakcinabotrány miatt. Hazánkkal szemben pedig több kérdésben szabályos hadat is viselt a jogállamiságra hivatkozva. Bizottsági elnökként igazodik az Egyesült Államok érdekeihez, Ukrajna megsegítése ürügyén táplálva a háborús hisztériát. Önálló külpolitikai akaratképzése nem ismeretes. Az osztrák Robert Menasse írja a talán mindenkori első „brüsszelita” nagyregényben (A főváros), még az „isiászos” Jean-Claude Junckerre gondolva: „Képzeld el, olyan, hogy elnök valójában nem is létezik. Jacques Delors (1985–95) óta nincs elnök. Utána csak marionettfigurák következtek... Minden szót, amelyet az elnök szájából hallasz, valamelyik hasbeszélője mondja. Minden döntése régen el van döntve, és ha valamit aláír, fogják a kezét.” A helyzet Juncker távozása óta sem javult.
Az európai fősodor most még bátornak érzi magát ahhoz, hogy mindent úgy folytasson, ahogy eddig. Legalábbis a személyi döntésekből ez látszik. A néppártiak már rég nem jobboldaliak, sőt a tőlük balra eső padsorokban keresik természetes szövetségeseiket. Noha a liberálisok csúnyán megbuktak, most az ő politikusuk kezébe kerülnek az uniós külügyek. A Szovjetunióban született, Moszkvával szemben családi sérelmeket is tápláló Kaja Kallas különösen háborúpárti.
Ám az európaiakat nem lehet még öt évre politikai fagyasztóba gyömöszölni. Most vasárnap francia nemzetgyűlési választások kezdődnek, majd szeptemberben a keletnémet tartományok következnek. Mindenütt a tényleges jobboldal (nem a néppárt!) áll az élen. Sok más választás is esedékes. Három év múlva bizonyosan más lesz a francia elnök, 2025 végére szinte biztosan más a német kancellár. De Von der Leyen 2029-ig rajtunk marad, mint szamáron a fül. Washingtonban már bánják, hogy sokáig marasztalták Bident. Brüsszelben is megbánják egyszer a Merkel-epigont, de könnyen lehet, addigra már bőven késő lesz.
