Krisztus halála után kétezer évvel a kereszt még mindig olyan szimbólum, amely megosztó tud lenni. De ez nem Krisztus hibája, hanem a miénk, akik ezt a kétezer évet végigéltük, s azzá tettük a világot, amit látunk. Vagy amit mások látni engednek, hiszen az egyszeri ember nagyon keveset tapasztal saját szemével a világból, az érzelmekből, a mindennapos küzdelmekből. A Szabadság-szobor talapzatára tervezett keresztről is csak azok tudnak személyesen beszámolni, akik rendszeresen a Citadellán időznek. A többi pedig egyszerű hergelés.
A világ kétezer év alatt nem lett jobb vagy rosszabb, de folyamatosan változik, mert ez az élet rendje.
Nem jelenti ugyanazt egy szobor, egy eszme, egy szimbólum az idők során, hacsak nem örök érvényű, mint például a kereszt. A Szabadság-szobor egykor Horthy Miklós fiának emlékére épült volna fel. A nőalak utána olajágat kapott a kezébe és az évszázad hazugságaként a békét szimbolizálta, amiért annyi vért ontottak ki a kommunisták. A szobor nem került a mementók közé, hanem megmaradt köztéri jelképként, a város fölé magasodva, lehántva magáról a vörös ideológiát. A turisták fotózkodtak vele, Budapest pedig élte mindennapjait, nem foglalkozva azzal, milyen háttere van a nőalaknak.