Kádár János valamit jól belevert a magyarok fejébe, hogy mi kicsik, jelentéktelenek, ügyetlenek és buták vagyunk, és ha jót akarunk magunknak, nem szólunk bele a világ folyásába. Arra vannak sokkal méltóbbak, nyilván a Szovjetunió, de lényegében bárki, aki nem magyar. Kádár János meghalt, de az ő igéi itt maradtak. Számos ellendrukker kifejezetten károsnak tartja a magyar kormányzat diplomáciai törekvését, azzal érvelve, hogy az EU vezetői jobban tudják, miként kell ezt a mesterséget űzni, mi inkább húzzuk meg magunkat.

Orbán Viktor pedig elmegy a pápához, hogy a békéről tárgyaljon. Nem azt mondja, hogy Magyarország kicsi és tehetségtelen, hogy nincs atomfegyvere meg tengeralattjáró-flottája. A katolikus egyház a természeténél fogva a béke híve, Magyarország pedig természetes szövetségese az Apostoli Szentszéknek. 

Az országok vezetőit érdekeltté kell tenni a békében. Meg kell győzni őket arról, hogy a háború csak veszteséget hozhat, és ideje az ideológiát, az ujjal mutogatást félretenni. Ez persze nem megy egy perc alatt. Ehhez tárgyalni, egyeztetni, beszélgetni kell, különböző módokon megpuhítani a harcias vezetőket, akik természetesen soha nem őszinték. Az idén júliusban végrehajtott békemisszió – amelynek során az orosz és az ukrán elnököt, Kína első emberét és a washingtoni NATO-csúcson a katonai szövetség tagjainak vezetőit látogatta meg, utoljára pedig Donald Trump republikánus elnökjelölttel egyeztetett annak floridai birtokán – világszerte meglepetést keltett, az önmagukat mesteri diplomatáknak tartó nyugatiak azonnal elítélték, hogy valaki bekavar az ő ügyeikbe. 

A bravúrra a koronát nem a pápával való egyeztetés jelenti, az csak akkor kerülne oda, ha sikerülne a fegyvernyugvást elérni. De láthatóan ébredezik a békepárt, amihez az kellett, hogy Orbán Viktor minden károgás ellenére végrehajtsa a lehetetlent.