Kevesen lehetnek azok, akik iskolás korukban nem éltek át legalább egy bombariadót, valószínűleg már a hetvenes években is előfordult, a nyolcvanas években pedig egyáltalán nem volt ritka.
Több szempontból is rengeteg a különbség azonban az elmúlt néhány hét bombariadóihoz képest. Az egyik, hogy akkoriban jellemzően egy olyan diák telefonált be, aki nem akart dolgozatot írni vagy felelni valamelyik tantárgyból. Ebből következik a másik különbség: egyszerre csak egy iskolában volt bombariadó. És bár a telefonálóról már a hívás első pillanatában tudták, hogy egy diákról van szó, mégis komolyan vették, akkor is kivonultak a rendőrök, a diákoknak el kellett hagyni az épületet, majd később vissza kellett menni.
Komoly különbség még, hogy abban az időben nem létezett a terrorveszéllyel fenyegetés mint bűncselekmény, így a diákok tette is enyhébb megítélés alá esett.
Az esetek egy részében akkoriban el sem fogták a tettest, ezt megnehezítette ugyanis, ha utcai fülkéből hívta fel az iskolát valaki. Térfigyelő kameráról például a nyolcvanas években az átlagemberek többsége legfeljebb csak úgy hallott, mint egy Nyugaton létező dologról.
Óriási különbség az is, hogy régen az ilyen fenyegetőzésre annyit mondtak, hogy diákcsíny. Én ezt a szóhasználatot már akkor sem értettem, néhány iskolatársammal ellentétben egyáltalán nem találtam viccesnek, amikor kitereltek mindenkit az iskolából, aztán vissza, és utólag még be is kellett pótolni az elmaradt órákat. Ezt egyébként annak idején pontosan azért vezették be (legalábbis abban az iskolában, ahova én jártam), mert egy időben tényleg sok volt a mi iskolánkban a bombariadó, és tényleg sok óránk maradt el. Az iskola vezetése a szombati plusz tanítási napokkal akarta elejét venni a további vaklármáknak. Működött egyébként, úgy emlékszem, csak egyszer kellett szombaton iskolába mennünk.
A legnagyobb különbség mégis az, hogy míg a nyolcvanas években vagy akár a kilencvenes évek első felében senki nem hitte el komolyan, hogy akár bomba is lehet az épületben, addig ez ma már egyáltalán nem ilyen biztos. Szerencsére Magyarországot nem érinti, de máshol már az élet része a terror, még ha nem is a mindennapi életé. Nyilván éppen ezért nem is használja már senki a diákcsíny kifejezést, és nyilván ezért is büntetik komolyabban azt, aki bombával fenyegetőzik.
Mert ez ma még annyira sem vicces, mint harmincöt évvel ezelőtt volt, én legalábbis most nem hallottam egy olyan diákról sem, aki szórakoztatónak találta volna a mostani bombariadókat.
Ezeknek egy részéről, a kisebbekről már tudjuk, hogy diákok voltak a tettesek. Egyikük a matekdolgozatot akarta megúszni, másikuk pedig csak nem akart iskolába menni. A harmadik, egyben a legidősebb diák magyarázata a legijesztőbb. Ő az, aki a legutóbbi, múlt hét pénteki, több mint negyven iskolát érintő bombariadót okozta. Ő bevallotta, hogy félelmet akart kelteni, és azon sem lepődött meg, hogy a rendőrök bekopogtak az ajtón.
Az első két diák, különösen a fiatalabbik, aki mindössze 11 éves, feltehetően nem fogta fel, hogy mit csinál. Ők csak azt tudták, hogy ha az iskola kap egy ilyen e-mailt, akkor vagy be sem kell menni, vagy nagyon gyorsan hazaküldik őket. De aki azt mondja, hogy félelmet akart kelteni, annak azt is fel kellene például fognia, hogy egyáltalán nem olcsó mulatság 44 iskolába kivezényelni a rendőröket.
Fel kellene fognia, hogy aki tudatosan rémiszt meg több ezer gyereket egyszerre, azt már nem sok választja el a terroristáktól. Nagyon remélem, hogy az eljárás végére rájön, hogy mit művelt, és legalább utólag megbánja.
