Donald Trump, Benjamin Netanjahu, Orbán Viktor – három név a legkarakteresebb vezetők közül a világban. Le nem száll róluk az úgynevezett világsajtó – The New York Times, The Guardian, The Telex –, mert az egyikük épp vámokat hirdet, a másikuk állítólag háborús bűnös, a harmadik szerint meg nem riszálhatjuk majd a hátsónkat az Andrássy úton. (Nem mintha ezt terveztük volna.) Nu – mondaná az öreg Kohn –, áldott a név, több is veszett Mohácsnál, valahogy megleszünk eztán is.
A felsorolást ki lehet egészíteni Vlagyimir Putyinnal, esetleg másokkal, kinek-kinek ízlése és elfogultsága szerint. Be lehetne venni a csapatba a kínai Hszi Csin-pinget, noha inkább az országa kívánkozik a globális megmondók közé, nem személy szerint ő maga.
Mások a csuda forma Javier Mileit említenék, már ha tudnák, kicsoda. Ő Argentína első embere. Volodimir Zelenszkijre azért kevesen voksolnának mint igazán fontos emberre. És az Európai Unióból vajon ki jöhetne számításba? Ursula von der Pfizer? Olaf Scholz, aki úgy német kancellár, hogy már nem az? Emmanuel Macron, aki azért locsolja parfümmel a semmit, hogy illatosnak tessék?
George Friedman, a geopolitikai „látnok” mondta: mi, európaiak túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a politikában az egyes személyeknek. De azért mégiscsak van jelentőségük. Magyarországra például népességéhez képest messze túlmenően figyel a világsajtó („Orbán, Orbán, Orbán…”). A helyzet az, hogy a globális intézményrendszer leértékelődésével párhuzamosan a karakteres országok kiemelt jelentőségre tesznek szert.
Erre volt példa a miniszterelnök három földrészen folytatott békemissziója a magyar uniós elnökség idején, most pedig abba a helyzetbe érdemes belegondolnunk, hogy Orbán és Netanjahu Budapesten tárgyal, miközben a telefonvonal végén éppen Trumpot kapcsolják egyeztetésre.
