Barbárság. Ezt ismételgettem magamban valamikor 2004 nyarán, midőn egy öreg szőlősgazdával üldögéltünk a pincegádor előtt a Balaton-felvidéken, csöndben bámulva a hegyoldalba ültetett mandulafa-csemeték katonás rendjét. Na persze nem a mandulafákkal volt a baj, hanem valami egészen mással. Egy muzeális pince meglátogatását terveztem arra a napra, egy régi turistakalauz alapján, de csak egy kiürített présházat találtam, a kapujában egy megtört vincellérrel. Az idős gazda közölte, sajnos hiába jöttünk.
A pincéből kipakolták az összes hordót, a szőlőt pedig a fia kivágatta, mert az Európai Unió olyan sok pénzt fizetett ezért a pusztításért, hogy nem érte meg folytatni a termelést.
Helyette inkább mandulafákat ültettek, mert a csonthéjas gyümölcsöt még megveszik tőlük a németek és az osztrákok, hogy azokban a táblás csokoládékban és egyéb édességekben lássuk majd viszont, amiket súlyos pénzekért importál tőlük Magyarország. Több nemzedék életének munkája veszett el így egy pillanat alatt, mert az uniós hatalmak, például az olaszok vagy a franciák új piacokat kerestek, és nem tűrték a konkurenciát.
Azóta persze a magyar agrárium részesült az uniós forrásokból is, és sokat segít a gazdáknak az európai támogatás. Újabban azonban megint a fent említett barbárság kezd visszaköszönni egyes brüsszeli szándékokban, és úgy tűnik, ennek az egyik legnagyobb szószólója hazánkban nem más, mint az ellenzék „új megváltójának” kétes identitású szervezete, a Tisza Párt. Magyar Péterék és a szövetségeseik ugyanis a földalapú támogatások megszüntetését akarják elérni, miközben támogatnák az olyan, úgynevezett farmgazdálkodás kialakítását, amelynek alapján ismét Brüsszelből diktálnák, hogy mit kell termelni és mit nem, hogy mire adják majd a forrásokat. Emellett Ukrajna európai uniós csatlakozását is el akarják érni, amivel gyakorlatilag bedöntenék nemcsak a keleti régió, de talán az egész európai közösség mezőgazdaságát.
