Vajon kétezer éve ilyennek képzelte-e a világot Jézus Krisztus, akinek most kereszthalálára és feltámadására emlékezünk? S mi vajon magunkénak érezzük-e még Babits Mihály verssorait? „Üdvözlégy oltár s áldozat,/ melyen a dicső szenvedés/ esett: az Élet halt halált/ s holtával adott életet!”
Nehéz a kereszt a mai, puskaporos világban, sokan kikerülik a feszületet, mintha útjukban lenne. Az önmagától eltelt Európa egyre jobban kihátrál a kereszténységből, holott épp ezekben a nehéz időkben kellene a krisztusi kapaszkodó. A migránsok iránti feltétlen megfelelés, úgy látszik, felülírja a megtartó hitet. A megmaradt hívek nem értik. (Szent II. János Pál pápa szolgálata során, miközben szorgalmazta a keresztény gyökerek hangsúlyozását az uniós alkotmányban, makacsul ellenállt a megújulást követelő liberális akaratnak. „Szembesülünk a hatalmas és drámai harccal, ami a rossz és a jó, a halál és az élet között zajlik. Sőt nemcsak szembesülünk, de a konfliktus közepén találjuk magunkat: részesei vagyunk, és mindannyian osztozunk az elkerülhetetlen felelősségben, hogy az élet pártjára álljunk.”)
Európa nagyvárosaiban egy ideje már marcona biztonságiak vizsgálják át a templomokba belépők táskáját, ruházatát. Krisztus emlékezete mára kockázattá lett. Aki a Megváltó közelébe kívánkozik, életveszélyben van. Vajon kiknek áll útjában a szelíd Jézus, aki még a keresztfára szegezve is így sóhajtott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Bár Európa idén is ágyúdörgésben kényszerül ünnepelni a húsvétot, ne feledjük: van egy Rendező odafönn. A szentatya szavai erősítsenek meg bennünket: „Ne féljetek!”
(Pár esztendeje a Notre-Dame felcsapó lángjainál, karnyújtásnyira a feltámadás ünnepétől, hirtelen összekapaszkodott a keresztény világ. Ha lehet pozitívuma – evangéliuma – egy tragédiának, akkor ez az volt. A zokogva térdre boruló hívek mintha azt kiáltották volna: nincs még minden veszve! Lám, él Krisztus hite a földön, még a romlott Európában is, korai temetni, mégsem lett istentagadó minden ember. Nem igaz, amit erőnek erejével belénk akarnak sulykolni, hogy a kontinens kinőtte a kereszténységet, és földhözragadt, aki még ma is teli szívvel tekint Isten házára. Ha lehet ilyet mondani: a maga rettenetében is fölemelő látvány volt a Notre-Dame lángjainál zokogó, Krisztusáért imádkozó embertömeg.)
