Vajon kétezer éve ilyennek képzelte-e a világot Jézus Krisztus, akinek most kereszthalálára és feltámadására emlékezünk? S mi vajon magunkénak érezzük-e még Babits Mihály verssorait? „Üdvözlégy oltár s áldozat,/ melyen a dicső szenvedés/ esett: az Élet halt halált/ s holtával adott életet!”
Nehéz a kereszt a mai, puskaporos világban, sokan kikerülik a feszületet, mintha útjukban lenne. Az önmagától eltelt Európa egyre jobban kihátrál a kereszténységből, holott épp ezekben a nehéz időkben kellene a krisztusi kapaszkodó. A migránsok iránti feltétlen megfelelés, úgy látszik, felülírja a megtartó hitet. A megmaradt hívek nem értik. (Szent II. János Pál pápa szolgálata során, miközben szorgalmazta a keresztény gyökerek hangsúlyozását az uniós alkotmányban, makacsul ellenállt a megújulást követelő liberális akaratnak. „Szembesülünk a hatalmas és drámai harccal, ami a rossz és a jó, a halál és az élet között zajlik. Sőt nemcsak szembesülünk, de a konfliktus közepén találjuk magunkat: részesei vagyunk, és mindannyian osztozunk az elkerülhetetlen felelősségben, hogy az élet pártjára álljunk.”)
Európa nagyvárosaiban egy ideje már marcona biztonságiak vizsgálják át a templomokba belépők táskáját, ruházatát. Krisztus emlékezete mára kockázattá lett. Aki a Megváltó közelébe kívánkozik, életveszélyben van. Vajon kiknek áll útjában a szelíd Jézus, aki még a keresztfára szegezve is így sóhajtott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Bár Európa idén is ágyúdörgésben kényszerül ünnepelni a húsvétot, ne feledjük: van egy Rendező odafönn. A szentatya szavai erősítsenek meg bennünket: „Ne féljetek!”
(Pár esztendeje a Notre-Dame felcsapó lángjainál, karnyújtásnyira a feltámadás ünnepétől, hirtelen összekapaszkodott a keresztény világ. Ha lehet pozitívuma – evangéliuma – egy tragédiának, akkor ez az volt. A zokogva térdre boruló hívek mintha azt kiáltották volna: nincs még minden veszve! Lám, él Krisztus hite a földön, még a romlott Európában is, korai temetni, mégsem lett istentagadó minden ember. Nem igaz, amit erőnek erejével belénk akarnak sulykolni, hogy a kontinens kinőtte a kereszténységet, és földhözragadt, aki még ma is teli szívvel tekint Isten házára. Ha lehet ilyet mondani: a maga rettenetében is fölemelő látvány volt a Notre-Dame lángjainál zokogó, Krisztusáért imádkozó embertömeg.)
Mi idehaza, Mária országában tartjuk magunkat rendületlenül. Megmaradtunk a hitünkben. Nálunk az alaptörvény Istennel kezdődik.
„Maradiságunkért” kapunk is hideget, meleget a kevély és öntelt Nyugattól. Ráadásul éppen azoktól, akiknek országát, templomait a mi végváraink védték évszázadokon át – miközben a saját szentélyeinket földig rombolták, porig égették az Európára rontó hitetlenek. Azok, akiknek utódait éppen most akarja ránk ereszteni a megbomlott Nyugat. Dacára mindennek, állítólag mi vagyunk azok, akik lemaradtak egy brosúrával, szemben az öreg kontinens magát civilizáltabbnak tartó felével, ahol már megunták, avíttnak bélyegezték a kétezer éves hitet.
Kapjuk is a kritikákat, mintha nem lett volna éppen elég, hogy a kommunista évtizedek alatt elvették tőlünk a keresztény ünnepeinket. Mária országában Jézus Krisztust negyven éven át „indexre” tették az ateisták. De kacagjanak csak bátran, mi visszük tovább Jézus keresztjét! Pázmány Péter óta tudjuk: „Nemes, szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok-sok szeretet.”
Az pillanatig sem vitás, hogy mindenkor a rút pénz állt a galádságok mögött. Az üres lelkű kufárvilág, amelynek nézete évezredek óta változatlan, máig nem tudja megbocsátani saját kiűzetését a jeruzsálemi templomból. – Meg van írva – szólt a csarnokba belépő Jézus –: az én házamat imádság házának nevezik, ti pedig rablók barlangjává teszitek. Ne tegyétek atyám házát kalmárok házává! – majd kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket a templomból. Nem a békés kereskedőkkel, csupán a kalmárokkal gyűlt meg a baja. A szív csapott össze a szívtelen pénzzel. A szelíd hívő a gátlástalan kufárral.
De nem alkudozott velük, holott akkor és ott, a jeruzsálemi templomban dőlt el: vinnie kell hátán a keresztet föl a Golgotára. Csupán mert rámutatott az emberi romlottságra… A háborúság mögött is a pénz áll, semmi más. Jézus nemcsak észrevette ezt, de ki is mondta.
A megfeszítés jutott neki és az örökkévalóság.
Ma is a lelkekért megy a harc. A hitünkért. Elvenni, átformálni, kiölni belőlünk… A hit megtiprása a hitetlenek alapvetése volt mindig. Jézus akkor is, most is az útjukban volt.
Elkorcsosuló világunkra ráférne egy jézusi hegyi beszéd!
Sosem késő megtalálni a vágyott állandóságot, meditálni az élet dolgain, Krisztusunk intelmein. Keresni és megtalálni az örök talppontot, ahonnan elindulhatunk, és ahová, ha baj van, mindig visszatérhetünk. Ő a Megváltó. Nem igaz, hogy már túlléptünk a jézusi tanításon. Ahogyan az sem, hogy maradi, aki újra meg újra megemlékezik a megfeszítésről és a feltámadásról, és teli szívvel tekint föl a templom tornyára, amikor a krisztusi hitért küzdő Hunyadi Jánosért szól a harang. Dehogy!
Nem istentelenedhet el a világ. Ha Krisztus föltámadott, a hit sem veszhet el. A sziklasír bejárata elől elgördült a kő.
