„Kell egy kis áramszünet / időnként mindenkinek / és aztán megint mehet /minden tovább” – danolászta (éneklésnek azért nem neveznénk) annak idején Hofi Géza. Persze a Kádár-kor felkent humorzsákja e vonatkozásban is könnyen beszélhetett: szoktatva voltunk anno a tartósabb áramkimaradásokhoz. Gyerekkorunkban nem volt ritka az ilyesmi, még a mi jó Budánkon sem, ahol pedig az angol nagykövet méltóztatott lenni a szembeszomszéd. Emlék az 1970-es évekből: este váratlanul – azaz szokása szerint – bekopog Pityu nagybátyó, kezében egy üveg ital, oldalán pedig szívének legújabb választottja, miközben nálunk épp beáll az áramszünet. Semmi gond: gyúlnak a kezünk ügyében lévő gyertyák fényei, a gáztűzhelyen elkészül a vacsora.
Beszélgetnek a felnőttek egész este, a gyertyák meg csonkig égnek. Hívjuk egy idő után a taxit Pityuéknak, hogy menjenek már végre haza; ebben sem vagyunk az áramhoz kötve. Ha tévézni akartunk volna, az sem feltétlen az áramon múlott. Hétfőnként nem is volt akkoriban adás. Olyankor olvastunk, sztorizgattunk.
Mi a helyzet ma? Sokunk otthonában nincs bekészítve sem gyertya, a gáztűzhelyt is lecseréltük, taxit csak feltöltött mobilról tudnánk hívni, meg talán érdemben beszélgetni is elfelejtettünk. Most Spanyolországot, Portugáliát és Franciaország egy részét is lebénította egy hatalmas áramszünet. Halálos áldozatokat is jelentettek.
Kibertámadás történt-e? Ennek lehetőségét kizárták tegnap.
Akárhogy is, a végeredmény ugyanaz: Európa nem kis részét, hozzánk képest többségükben fejlett országait is szó szerint a padlóra küldte a teljes elsötétítés.
Képzeljük el: se okostelefon, se töltő, se laptop, se mikró, se semmi. Nem jár a vasút sem,
hiába dolgozta ki a villamos vonatok tervét Jedlik Ányos csaknem két évszázada. Mi pedig pillanatok leforgása alatt nullákká leszünk – már ha hagyjuk. Csak feltételezés, de talán igaz: minél fiatalabb valaki közülünk, annál kevésbé találja fel magát ilyenkor, hiszen egész eddigi életét a modern technológia bűvkörében élte le.
Régóta a filozófiai írók tollára, filmesek kamerájára kívánkoznak a hasonló helyzetek. Disztópiáikban ilyenkor ember embernek a farkasa lesz. Mindennek van egy komoly biztonsági-biztonságpolitikai vetülete is: lám, ennyire sebezhetőek vagyunk, miközben közülünk egyesek máris a nálunk jóval harcedzettebb, nehézségtűrőbb, áldozatkészebb orosszal kelnének birokra, hogy izibe meghaljanak Avgyijivkáért.
Brüsszel nemrég azt is javasolta, tartsunk magunknál hetvenkét órára elegendő túlélőkészletet.
Rendben, de mit érünk vele, ha már egy lemerült telefonnal is semmik vagyunk, s utóbb sem leszünk minden? Mit tehet a kisember, ha még a madridi nyílt teniszbajnokság sztárjai is kényszerpihenőre vonulnak, miközben a vezérigazgató meg épp beszorul a liftbe? Bepánikol, rémhíreknek ül fel és maga is gyárt ilyeneket.
„Először hazamentem készpénzért, majd elindultam konzerveket vásárolni, mivel a konyhámban minden elektromosan működik, ezért nem tudtam főzni. Nem tudtam, a boltban tudok-e kártyával fizetni, ezért inkább biztosra mentem” – mondta a Mandinernek egy portugál „túlélő”. Életünk sajnos nem indiántábor. Nem adatik meg nekünk az a lehetőség sem, hogy húzódjunk vissza a Kincskereső kisködmön szerény anyagi világába vagy eszképista módjára vonuljunk ki teljesen a modernitásból. De azért mindenképpen tehetünk, hogy ne legyünk korunk elkényeztetett szenvedélybetegeivé, kütyüfüggő, rút, szibarita vázakká, hanem belső erőnkre támaszkodva találjuk fel magunkat olyankor is, amikor átmenetileg magunkra maradunk egy olyan egyszerű természeti adottsággal, mint a sötétség.
