Érdemes néha úgy néznünk a földgömböt, hogy tekerünk rajta egyet, hátha nem csak Európából és Amerikából áll a világ. Így olyan hatalmas területek tárulnak elénk, mint a Baltikumtól a Csendes-óceánig nyújtózkodó Oroszország ázsiai része, Kína vagy India. A héten annál is aktuálisabb volt, hogy így tekintsünk a világra, mivel ezeknek a geopolitikai óriásoknak a vezetői találkoztak egymással Kínában, miközben nekünk, magyaroknak és más európaiaknak a hazai fejleményeink kötötték le inkább a figyelmünket.
A három említett ország méreténél fogva is kiemelkedik az úgynevezett globális Délből, amely a Föld lakói közül minden húsz emberből tizenhétnek ad otthont, minden tíz dollárból pedig négyet (és egyre többet) termel meg.
A találkozók apropóját részben a második világháború lezárásának 80. évfordulóját ünneplő pekingi parádé adta, részben az elmúlt negyedszázadban szépen bővülő Sanghaji Együttműködési Szervezet tiencsini csúcsértekezlete.
A globális Dél meghatározó eurázsiai hatalmai megerősítették eltökéltségüket, hogy a fejlett Nyugattal szemben új erőközpontként jelennek meg. Feltűnő volt a szívélyes légkör a kínai, az indiai és az orosz vezető, Hszi Csin-ping, Narendra Modi és Vlagyimir Putyin körül. A globális egyensúly változásának egyik következménye – mégpedig az orosz–ukrán háború, pontosabban a Moszkvát sújtó nyugati szankciók nyomán –, hogy a hármak ilyen közel kerültek egymáshoz. Az indiai–orosz viszony jelentőségét érzékelteti, hogy a hazánknál százötvenszer népesebb ázsiai óriás a nyersolajszükségletének már a negyven százalékát az oroszoktól szerzi be, miközben a vámháborúval terhelt amerikai–indiai kapcsolat éppen megromlott. A nyugati fővárosokban alighanem Peking és Moszkva jó viszonyát is rossz szemmel nézik, holott elvileg nem szeretik ők ennyire egymást, csak éppen az utóbbi években Ukrajna okán kicsúcsosodó nyugati hegemóniai törekvéseket még kevésbé szívelik.
Lehet az ilyesfajta találkozókra és – India, a földkerekség legnépesebb demokráciája kivételével – ezekre az országokra egyfajta nyugati gőggel tekinteni, húzogatva a strigulákat, melyikük hányszor sértette meg az emberi jogokat.
Különösen, ha – mint a pekingi parádén történt – feltűnik Kim Dzsongun észak-koreai diktátor, a világpolitika egyik első számú bulvárcelebje is, mert akkor lehet igazán borzongani.
Ki is akadt rendesen a 444, mivel a pekingi eseményt tárgyalásokra is felhasználó Szijjártó Péternek – kiabálja címében is a liberális lap – „közös képe lett Kim Dzsong Unnal”. Hűha! Mint, mondjuk, Magyar Péternek Tseber Rolanddal? – gondolnánk. Erre mit látunk a „leleplező” fotón? A magyar külügyminiszter mintegy húsz méterre látható a koreai vezetőtől, kettejük között sorokban sokan mások gyalogolnak.
Ahogy írtuk, lehet így is gondolkodni a világról – csak nem érdemes. Többre megyünk, ha kiemelve a világfalu bolondját, Kimet az egyenletből, megpróbáljuk megérteni például a kínaiakat. Nem szeretetről van szó. De meg kell őket értenünk, mert ha ők értenek minket jobban, mint mi őket, annak a kárát látjuk. Az előítéleteket félretéve érthetjük meg, honnan hová és miért jutottak el az elmúlt harminc évben, jóval hatékonyabban működtetve a saját rendszerüket, mint a világpolitikai színtéren egyre jobban a Mókus őrsre emlékeztető Európa az övét.
Most már Amerikával kelnek birokra.
Így gondolkodva mérlegelhetjük, milyen, közös előnyökön alapuló gazdasági kapcsolatokat ápolhatunk velük. Ehhez tárgyalásokra lesz szükségünk. Kétségtelen persze, utunk így korántsem kockázatmentes. A végén egy álomvilág helyett a XXI. századi valóságba érkezünk meg.
