Első látásra meglepő, hogy a Magyar Rádió és Televízió, valamint az Országos Rendező Iroda (ORI) által is futtatott olyan táncdalénekest, mint például Vámosi János sem ölelte egyértelműen keblére az akkoriban egyeduralmat élvező Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) a hatvanas években, aminek több oka volt: egyrészt iszonyúan kicsi kapacitással dolgoztak, ami óhatatlanul lemezhiányt idézett elő, másrészt a lemezgyár vezetésében Bors Jenő igazgatónak eléggé lesújtó véleménye volt számos táncdalénekesről, bájgúnárnak ítélve meg megjelenésüket és giccsesnek tartva zenei stílusukat.
Kiemelkedő könnyűzenei tényező
Annyira sok időnek számított ez a tizenegy esztendő a hazai – egyébként nem túl gyorsan dolgozó – lemezgyártásban, hogy még a kiadó márkája is megváltozott időközben: az 1966-os kiadványon Qualiton felirat szerepel, míg az 1977-es Záray–Vámosi-lemezen már a jól bejáratott Pepita volt a hívószó. Hogy miért csak 1977-ben jutott újra szóhoz Vámosi János a lemezkiadásban – ami a munkásszármazása (korábban a Ganz-Mávagban volt vasesztergályos) miatt félig a mai napig rejtély maradt, igaz, rajta kívül még sokan körön kívülre kerültek, vagy mindig is ott maradtak a melós szülőkkel rendelkezők közül is, elegendő, ha csak Radics Bélára utalunk –, azt részben megmagyarázza, hogy 1976 decemberében adták át a kor világszínvonalát utánozni próbáló, súlyos dollárhitelekből megépített dorogi lemezgyárat, ami óriási távlatokat nyitott meg a továbbiakban a könnyűzenei szcénának, ugyanis néhány év alatt tízmillió darabos példányszámra (!) tudták feltornázni az addig nagyságrenddel kisebb volument. Ebbe a szórásba aztán már bekerülhetett Vámosi János is, aki méltán népszerű előadásmódjával rögtön sikerre ítélte feleségével együtt az 1977-es albumukat.

Fotó: Fortepan/Hunyadi József
Az 1966-os szólólemez egyébként második volt a sorban Vámosi János életművében, az elsőt még 1962-ben készítette Tánczene címmel. Nem véletlenül adtak ki vele már ekkor nagylemezt, ugyanis még a legszigorúbb pártállami revizorok is elismerték jelentéseikben, hogy nagy formátumú tehetségről volt szó. A Magyar Rádió működéséről 1957. június 15-én készített feljegyzésében Fasang Árpád, a Népművelési, majd Művelődésügyi Minisztérium 1955–1958 közötti zenei főosztályvezetője ugyanis mindamellett, hogy örvendetes tényként közölte Aczél Györggyel, hogy a könnyűzenének több figyelmet szentelt a rádió vezetősége, sőt még nyilvános hangversenyt is rendezett – persze mindezt a gondos ellenőrzés jegyében –, a kiemelkedő könnyűzenei tényezők között említette a Záray-Vámosi-házaspáron kívül Ákos Stefit, Petress Zsuzsát, Rátonyi Róbertet, Hollós Ilonát, Németh Lehelt, valamint a Martiny- és a Tabányi-zenekarokat. Az 1959. augusztus–októberben az ORI-nál végzett művelődésügyi minisztériumi revízió pedig rosszallóan említette meg, hogy sok énekest nem foglalkoztattak annak ellenére, hogy volt működési engedélyük, másokat viszont, így a Záray-Vámosi duót és Kovács Erzsit túl sokat foglalkoztatták, miközben ők magasabb gázsit is kaptak. 1962-ben szintén az egyik legfoglalkoztatottabb énekesnek írta le – felesége és Németh Lehel mellett – a Művelődésügyi Minisztérium MHV-nál végzett revíziós jelentése. Ez a dokumentum a tényeket meghamisítva és jó adag rosszindulattal fűszerezve azt állította, hogy indokolatlan volt ennyi felvételt készíteni ezekkel az előadókkal, mert nem volt rájuk kereslet, ráadásul az MHV stúdióidejéből túl sokat használtak a komolyzenészekkel összehasonlítva, mert a revizor téves véleménye szerint nem voltak kellőképpen fegyelmezettek, és sokszor hónapokkal a határidő elmúltával rögzítették velük a számaikat.