Vámosi Jánosnál tizenegy évre megállt az idő

Első látásra meglepő, hogy a Magyar Rádió és Televízió, valamint az Országos Rendező Iroda (ORI) által is futtatott olyan táncdalénekest, mint például Vámosi János sem ölelte egyértelműen keblére az akkoriban egyeduralmat élvező Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) a hatvanas években, aminek több oka volt: egyrészt iszonyúan kicsi kapacitással dolgoztak, ami óhatatlanul lemezhiányt idézett elő, másrészt a lemezgyár vezetésében Bors Jenő igazgatónak eléggé lesújtó véleménye volt számos táncdalénekesről, bájgúnárnak ítélve meg megjelenésüket és giccsesnek tartva zenei stílusukat.

Kiemelkedő könnyűzenei tényező

Annyira sok időnek számított ez a tizenegy esztendő a hazai – egyébként nem túl gyorsan dolgozó – lemezgyártásban, hogy még a kiadó márkája is megváltozott időközben: az 1966-os kiadványon Qualiton felirat szerepel, míg az 1977-es Záray–Vámosi-lemezen már a jól bejáratott Pepita volt a hívószó. Hogy miért csak 1977-ben jutott újra szóhoz Vámosi János a lemezkiadásban – ami a munkásszármazása (korábban a Ganz-Mávagban volt vasesztergályos) miatt félig a mai napig rejtély maradt, igaz, rajta kívül még sokan körön kívülre kerültek, vagy mindig is ott maradtak a melós szülőkkel rendelkezők közül is, elegendő, ha csak Radics Bélára utalunk –, azt részben megmagyarázza, hogy 1976 decemberében adták át a kor világszínvonalát utánozni próbáló, súlyos dollárhitelekből megépített dorogi lemezgyárat, ami óriási távlatokat nyitott meg a továbbiakban a könnyűzenei szcénának, ugyanis néhány év alatt tízmillió darabos példányszámra (!) tudták feltornázni az addig nagyságrenddel kisebb volument. Ebbe a szórásba aztán már bekerülhetett Vámosi János is, aki méltán népszerű előadásmódjával rögtön sikerre ítélte feleségével együtt az 1977-es albumukat.

Vámosi János otthonában
Fotó: Fortepan/Hunyadi József

Az 1966-os szólólemez egyébként második volt a sorban Vámosi János életművében, az elsőt még 1962-ben készítette Tánczene címmel. Nem véletlenül adtak ki vele már ekkor nagylemezt, ugyanis még a legszigorúbb pártállami revizorok is elismerték jelentéseikben, hogy nagy formátumú tehetségről volt szó. A Magyar Rádió működéséről 1957. június 15-én készített feljegyzésében Fasang Árpád, a Népművelési, majd Művelődésügyi Minisztérium 1955–1958 közötti zenei főosztályvezetője ugyanis mindamellett, hogy örvendetes tényként közölte Aczél Györggyel, hogy a könnyűzenének több figyelmet szentelt a rádió vezetősége, sőt még nyilvános hangversenyt is rendezett – persze mindezt a gondos ellenőrzés jegyében –, a kiemelkedő könnyűzenei tényezők között említette a Záray-Vámosi-házaspáron kívül Ákos Stefit, Petress Zsuzsát, Rátonyi Róbertet, Hollós Ilonát, Németh Lehelt, valamint a Martiny- és a Tabányi-zenekarokat. Az 1959. augusztus–októberben az ORI-nál végzett művelődésügyi minisztériumi revízió pedig rosszallóan említette meg, hogy sok énekest nem foglalkoztattak annak ellenére, hogy volt működési engedélyük, másokat viszont, így a Záray-Vámosi duót és Kovács Erzsit túl sokat foglalkoztatták, miközben ők magasabb gázsit is kaptak. 1962-ben szintén az egyik legfoglalkoztatottabb énekesnek írta le – felesége és Németh Lehel mellett – a Művelődésügyi Minisztérium MHV-nál végzett revíziós jelentése. Ez a dokumentum a tényeket meghamisítva és jó adag rosszindulattal fűszerezve azt állította, hogy indokolatlan volt ennyi felvételt készíteni ezekkel az előadókkal, mert nem volt rájuk kereslet, ráadásul az MHV stúdióidejéből túl sokat használtak a komolyzenészekkel összehasonlítva, mert a revizor téves véleménye szerint nem voltak kellőképpen fegyelmezettek, és sokszor hónapokkal a határidő elmúltával rögzítették velük a számaikat.

A dal, ami mindent visz

Az 1966-os lemezen a nyitószám és egyben lemezcímadó Megáll az idő mindent visz, minden bizonnyal ezzel az egy nótával is el lehetett volna adni ezt a lemezt. A dal már létezett korábban is, többen előadták (mások mellett Bágya András első felesége, Hollós Ilona is, aki a nóta elején még Vámosival ellentétben nem rögtön csapott bele a refrénbe, hanem néhány felvezető sort énekelt még, illetve a maiak közül a Nyers együttes és Palya Bea feldolgozása érdemel említést), de számos ítész egyetértett abban, hogy ezt a dalt a legeredetibben Vámosi János tudta előadni. Ő is felvette ezt már korábban, az 1960. augusztusi verzióban a vonósok már az első taktusokban megszólalnak, míg az 1966-os lemezen ezt későbbre időzítették, és az elején még öblös billentyűs hangzást helyeztek előtérbe. A dal édes-búsongós hangulatával nosztalgiát áraszt, amiben az a nagyszerű, hogy minden nemzedék, és azon belül is mindenki, aki fogékony erre, megtalálja a neki szóló hangokat, be tudja helyettesíteni a saját emlékeit ebbe a számba, így bizonyos életkor fölött sokféle emberhez szólhat. A zeneszámot hallgatva az a benyomásunk, hogy az születhetett volna akár az Osztrák-Magyar Monarchia vagy a Horthy-korszak bármelyik éjszakai lokáljában ugyanúgy, mint Párizs vigalmi negyedében, éppen ezért kap különös ízt az, hogy a dal 1960-ra datálható, amikor a Kádár-rendszer megtorló gépezete még javában ácsolta a bitófákat. Valóban megállt az idő, hiszen a kivégzettek és családtagjaik számára a pártállam pusztán hazug lózungokra épülő tákolmány volt, bármit is sulykoltak a tömegkommunikációban, a kárvallottak pedig legszívesebben megállították volna az idő kerekét 1956-ban, vagy még szívesebben visszamentek volna az 1945, de leginkább az 1918 előtt időszakba. A dal óriási, átütő sikere arra persze jó volt a hatalomnak is, hogy az emberek ne azzal foglalkozzanak, hogy legutóbb éppen kit vitt el a szomszédjukból az állambiztonság fekete autója kihallgatásra bilincsbe verve. Zenetörténeti szempontból is megállt az idő, hiszen a korai Kádár-rezsim nemigen engedte még 1960-ig sem a dzsesszt, sem a rock and rollt, ezeknek az ideje éppen akkor jött el, amikor már nem folytatták tovább a kivégzéseket, és elkezdődött a kádári konszolidáció, amibe beletartozott a kicsit ódonnak tartott táncdalok felkarolása éppúgy, mint a hatvanas évek közepétől a beat, később pedig a rock- és a popzene különböző válfajainak engedélyezése.

Az 1966-os lemez nyitó- és címadó dala a Megáll az idő
Fotó: Youtube

A Bágya András fülbemászó dallamú zenéjével felcsendülő Megáll az idő szövege, amelyet a legendás Zsüti, polgári nevén G. Dénes György, valamint László Endre (a nevezetes Szabó család című rádiójáték rendezője, aki a dalt becsempészte a produkcióba is Hollós Ilonával, s így ez lett a dal ősbemutatója) írt, illetve a szituáció, amibe helyezik a hallgatót, meglehetősen banális, mégis – vagy talán éppen ezért – telitalálat. A szerelmespár számára megszűnt a külvilág, csak egymás számára léteznek, olyannyira, hogy már szavakra sincs szükségük. Úgy érzik, hogy csókjuk örökre megmarad emlékezetükben, és mindezt a zene is annyira meggyőzően tálalja, hogy mi is elhisszük. A dal tulajdonképpen egy kivetített álomkép, amit csak akkor él meg az ember, amikor a legnagyobb eufória hatja át a szerelmét. Egyúttal ez egy kimerevített pillanat, ami egy örökkévalóságnak tűnik a szerelmeseknek, hiszen azt szeretnék, hogy ez mindig is így maradjon. A dal nem is sugallja, hogy ez az állapot megszűnhet, hanem inkább azt, hogy a fiatalok mindvégig ebben a felfokozott hangulatban töltik majd el az életüket. Miközben „az égen néma, álló csillagok” világítanak – talán itt az „álló csillag” kifejezéssel Vámosi János saját magára, és a szövegírók is az énekesre gondoltak egy kicsit. Hogy Vámosi János állócsillag volt, ahhoz nem férhet kétség, hiszen évtizedeken keresztül hozta a táncdal kategóriában a legjobb slágereket, még akkor is, ha megfelelő belátással és élettapasztalattal a háta mögött abba bele kellett törődnie, hogy bár időről időre szólóban vagy házastársával elindult a táncdalfesztiválokon, nem ő viszi el a pálmát (azért 1966-ban sikerült megkapnia az MHV különdíját, amiben kimondva-kimondatlanul áttételesen benne volt az is, hogy a Megáll az idő című lemezéhez nagy reményeket fűztek a kiadó részéről, amik valóra is váltak).

Best of táncdalok

Az 1966-os Vámosi János-lemez, amelynek borítóján a szólóénekes egy óra mutatóját tartja kezében, mintegy direkt módon jelezve a címadó számot (a hátsó borító igazi szocreál, jellegtelen munka), tartalmaz még több népszerű és érdekes dalt, amelyek hozzátartoznak a hazai táncdalkultúra alapjaihoz. Kis túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy ez volt a magyar tánczene első „Best of” lemeze, amit ráadásul egyetlen előadóhoz lehet kötni. Mindenesetre ezek a dalok szinte egytől egyig ismertek voltak már korábban is, és kitaposták a maguk útját. A szájharmonikával tarkított Nádas Gábor–Halász Rudolf-szerzeményt, a Budapesti csillagokat hallgatva úgy tűnik, Budapesten tíz évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után „minden nagyon szép, minden nagyon jó” volt, és valóban, a dal azt visszhangozza, hogy bár sok szép hely van a világon, de a „Budapest, te csodás!” elvet fel nem adva a magyarok mégis saját fővárosukat látják a legszebbnek. Ezt a dalt felfoghatjuk a hazaszeretet megnyilvánulásának és a kádári érának való behódolásnak, a hallgatók maguk eldönthették, melyik mellett teszik le a voksukat.

Vámosi János Jereb Ervin együttesének tagjaival
Fotó: Fortepan/Hunyadi József

A jól bevált Bágya–Zsüti szerzőpáros írta a Nekünk találkozni kellett című szintén nagy slágert is, itt még Vámosi Jánossal az előtérben és a Módos és a Harmónia vokál közreműködésével, amit aztán később Záray Mártát is bevonva a duettbe tettek igazán naggyá (a dalt később Harangozó Teri is feldolgozta). A lemezen olyan további nagy bombasikerek is hallhatók, mint a korabeli, finom modorú udvarlások zászlóshajójának számító Csinibaba, az ennek némiképp a pandantjának számító, a csalfa asszonyok megingásáról, ám végül jó útra téréséről szóló Minden asszony életében, a számtalan feldolgozást megélt Kicsit szomorkás és a tangó ritmusban íródott Hol van az a nyár? (amelynek speciális parafrázisa volt a kilencvenes évek egyik nagy slágere a Kimnowaktól). Utóbbi sem véletlenül került fel a korongra, mert mintegy ellensúlyozása lett a címadó dalnak, hiszen itt arról énekel Vámosi János, hogy a régi szerelem messze jár, s emiatt bánat ül a szívén (ami persze egy kicsit mégiscsak azt jelenti, hogy nem lehet annyira messze ez a szerelem, különben nem lenne a hiánya miatt szomorú a főhős). A szólóének bársonyos hangzása mindenesetre kitűnően illik a dal hangulatához, sokkal jobban, illetve másként, mint Honthy Hannáé. Ugyanilyen közismert dal volt már a lemez megjelenése előtt az Összecsendül két pohár – sokak mellett énekelte el ezt a dalt Vámosi János –, az éjszakai lokáléletben előszeretettel dolgozták fel a különböző rendű és rangú énekesek, együttesek. Vámosi János hitelesen adja elő a lemezen az A szívemet ma este összeszidtam című dalt is, valószínűleg az MHV-ban is rájöttek, hogy jól áll az énekesnek a melankolikus hangvétel, ami egyébként sem áll túlságosan messze a magyar néplélektől. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a Szigorú tanító című nóta, amelyben az énekes a szerelmi kudarcai fölött kesereg, a felvétel pedig olyannyira jól sikerült, hogy még televíziós felvétel is készült belőle.

Vámosi János és Záray Márta a MTV stúdiójában 1975-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ezt a tematikát viszi tovább a lemezen a Valami fáj, a Jázminvirág eléneklésére pedig azért volt szükség, mert nem sokkal korábban az eredeti előadó, Németh Lehel elhagyta Magyarországot, és az ilyenkor szokásos módon igyekeztek őt kiradírozni a köztudatból – mindamellett, hogy bírósági úton elvették magyar állampolgárságát, börtönre ítélték, és megfosztották minden vagyonától –, így szinte az összes dalát gyorsan elénekeltették mással, történetesen ez a dal Vámosi Jánosnak jutott. A lemezen a sok sikeres dal mellett talán kicsit elveszik a Miért sírnál, kicsi rózsabimbó?, de kétségkívül talán ebben mutatja meg legjobban a tehetségét az énekes. A Három aranyásó a maga vidámságával oldja a lemezen a számos melankolikus, ámde szépen előadott dal letargiáját, közismertsége okán (Kazal László és később a Corvina együttes is játszotta ezt a számot) pedig emeli a lemez népszerűségét. Érdekes módon a Baracknyílás idején az a tétel a lemezen, amely majd tizenegy év múlva, immáron Záray Mártával közös lemezen újra szerepelt, és ezáltal új értelmezést nyert. A nagylemez záródala, a Ma este nem gondoltam rád méltó befejezése a dalgyűjteménynek, egyrészt mert ezt is vagy tucatnyian mások is elénekelték, másrészt mert ugyancsak szerelmi bánatról szól. Vámosi János viszont lemezének átütő sikere miatt azt végképp nem gondolta volna, hogy annak ellenére, hogy egyike volt a legnépszerűbb táncdalénekeseknek, tizenegy évre parkolópályára teszik az MHV fura urai.