Fiume sorsa ma rejtett üzenettel bír

Már idehaza is vetítik a Fiume vagy halál!-t, ami nemrég elnyerte a legjobb európai dokumentumfilm díját. Nyugaton valószínűleg félreérthették a mondanivalóját, hiszen az alkotás a mai háborúpárti politikusaiknak is tükröt tart, ugyanakkor az sem biztos, hogy a rendező felfogta alkotása súlyát. Mi viszont az egykori legnyugatibb magyar város történetének egy sötétebb epizódját láttuk szerepelni a kockákon, nem csupán egy dokumentum-vígjátékot.

A rendező amatőr szereplőgárdával dolgozott a Fiume vagy halál! című dokumentumfilmben Forrás: Europeanfilmawards.eu

Budapest egyik kicsi, de annál elitistább túlélőmozija, a Bem adott helyet nemrég a Fiume vagy halál! című olasz–szlovén–horvát történelmi dokumentumfilm-szatíra sajtóvetítésének. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy csak az Uránia, a Művész, és még néhány vidéki mozi fogja műsoron tartani ezt az érdekes alkotást. De ha már a Bem szóba került, hadd idézzem fel, milyen különös emlékeket őrzök erről a helyről. Húsz éve itt láttam a Borat című áldokumentumfilm-vígjátékot is, amelynek egyes jelenetein egyedül csak én hahotáztam, hiszen nyomban leesett, hogy Sacha Baron Cohen nem Kazahsztánban, hanem egy munténiai cigánytelepen forgatott egy sor szenzációs jelenetet. A nézőtéren helyet foglaló bel-budai, bel-pesti „értelmiség” képviselői viszont csak csóválták a fejüket a polkorrektségtől megbénulva. Pedig csak nevetniük kellett volna a fricskán, de hát erre mondják: 

más filmet néztünk.

A dokumentumfilmben számos régi képet és D'Annunzio által koordinált filmjelenetet… Forrás: Europeanfilmawards.eu

Most is valami hasonló történt a teremben, azzal a különbséggel, hogy a Borat-vetítést idéző közönség minden groteszk jeleneten röhögött, amit a horvát rendező a Fiume vagy halál!-ban kipréselt magából, jómagam viszont most inkább csendben figyeltem, hiszen itt valóságban is megtörtént drámai esetekről volt szó, 

Magyarország pedig az Adria-parti város kizárólagos birtokosa volt, amit nem lehet elvitatni, s legfőképp nem lehet elviccelni. 

Ezt maga módján a rendező, Igor Bezinovic is elismerte, és meglepő módon nem is ostorozta a kikötővárosban ma is erőteljesen jelen lévő örökségünket. Annak ellenére sem, hogy a mi ottani múltunk valóságosan magyar, nem kimondottan osztrák–magyar múlt volt. A tény, hogy most nem mi voltunk az ügyeletes fő nácik, hanem az őrült olasz költő, Gabriele D’ Annunzio, Fiume első világháború utáni megszállója, egy idő után érezhetően meg is ütötte a vélhetően máshoz szokott Bem Mozis törzsközönséget. Lám, megint más filmet kezdtünk el nézni.

…újrafényképeztek. Forrás: Europeanfilmawards.eu

Pedig nagyon tanulságos alkotást tett le az asztalra Bezinovic, aki a hitelesség kedvéért régi filmfelvételeket és képeslapokat újrafényképezve egy olyan filmmel ajándékozott meg bennünket, amely szó szerint a párját ritkítja. 

Ilyet ugyanis nagyon nehezen tudna készíteni egy szlovák rendező, akinek a teljes országa Magyarországból lett kikanyarítva, vagy egy román, akinek a fele.

A Fiume vagy halál! kvalitása ugyanis elsősorban nem abban rejlik, hogy a rendező milyen módokon űz gúnyt a már-már ex-lex helyzetbe került kikötővárosba bevonuló, majd a világ előtt végül megszégyenülő ős fasiszta Gabriele D’Annunzio-ból, mert aki ezeken a jeleneteken pusztán furcsa pózokat felvevő, néhol meztelenkedő embereket lát, az valójában teljes történelmi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot.

Ez a film valójában egy traumafeldolgozó alkotás horvátnak, magyarnak és fiumei olasznak egyaránt, 

amelynek a hátterében mindvégig ott lebeg a történelmi Magyarország szelleme, a Bezinovic által bemutatott magyar emlékeken, a magyar építésű Adria Palotán és a sokszor főszerepet játszó kormányzói palotán át. A rendező nem vitatja el ezek mivoltát, de persze nem is nagyon domborítja ki azokat. (Ne feledjük, egy, a horvátokat is magába foglaló megszálló jugoszláv kor is beköszöntött később Fiume életében, és Trianon előtt a helyi olaszok is megérték a pénzüket.) Ugyanakkor nem is próbálja lenyomni torkunkon azt a fajta ál-multikulturális halandzsát, ami Romániában olyannyira divat, mert ebben a filmben erőteljesen helyet kap a valós és ősi fiumei talján múlt, sőt maga az itteni olasz dialektus is, amit még a horvátok is beszélnek, sőt tisztelnek. Magyarból ma már viszonylag kevés maradt a városban.

Azt se feledjük, hogy a horvát nép, amellyel nyolc évszázadot éltünk együtt békében, perszonálunióban, s amelyet valójában épp a Nyugat fordított ellenünk, egy frissen háborút viselt nép. Ez a nép a délszláv vérengzések óta jól tudja, mit jelent egy háború előszele, egy olyané, amelybe épp most akarná belerántani Európát az őrült Nyugat, az amely épp olyan vak és veszélyes most, mint D’Annunzio volt, aki mit sem törődött Fiume jövőjével, s ősiségével, ahol békében élt olasz, horvát és magyar, csak ment a maga feje után. S azután se fogta fel őrült tettét, miután már fiatal férfiak és nők életét követelte mini-diktátori lázálma. Ez a jelenetsor a filmben a sok „humoros” kocka után arcul is csapja a nézőt.

De még D’Annunzio is visszavonulót fújt 1921-ben, és ezzel a saját életét is megmentette, hiszen az Itália számára is kényelmetlenné vált költő békében, „városállami” emléktárgyai között élte le ezután maradék éveit – a felvételek alapján minden lelkiismeret-furdalás nélkül.

Bezinovic alkotása akarva-akaratlanul tükröt tart az Európai Unió mai vezetése elé, hogy a tűzzel játszanak, mert néhány rossz döntés alapján egy olyan apró, de gyönyörű és gazdag magyar tengerparti várost is pokollá lehetett változtatni, mint Fiume. Alig érhető, hogy ennek fényében, hogyan nyerhetett egy ilyen film már két rangos nyugat-európai filmes elismerést, egyet Rotterdamban és egyet Berlinben, ahol a legjobb európai dokumentumfilm díját is elhozta. Talán változnak az idők? Lanyhul a cenzúra? Vagy talán nem értették meg a film aktuális üzenetét.