Bella és Sándor ötvennégy közös évük során túléltek két világégést, három gazdasági összeomlást, forradalmat és ellenforradalmat, terrort és konszolidációt. Két lányuk született, Róza, az anyám és Éva nagynéném. Nekem Bella szavak nélkül megtanította, hogy a szépség kortalan, a kedély pedig nem korszak-, hanem emberfüggő. Tőle tanultam már háromévesen késsel-villával enni, ízléssel válogatni a tárgyak között, szívélyes viselkedést a megfelelési kényszerrel nem összecserélni. Otthon halt meg nálunk, ahogy kérte. Belopóztam hozzá, hogy lássam az arcát. Nem csalódtam, szelíden mosolygott a halálában is.
A napokban előkerült Bella naplója. Ezt írta azokban az időkben, amikor a lábánál ülve órákon át hallgattam őt: „Sándorom sose panaszolta, de öregségünkre értettem meg, hogy mi mindent veszített el. Nem a név, a birtok érdekes elsősorban, hanem hogy megszakadt a folyamatosság. A tradíció, ami a múlttal összeköt. Isteni csoda, hogy legalább a gének ettől nem sérültek. Róza és Éva nagyszerűek, ahogyan az ő gyermekeik is. Általunk új dinasztia indult. Ki tudja? Alighanem ehhez kellett a mi legendás szerelmünk. Más mentségem nincs, tisztelt após uram, akit sosem ismerhettem, így el sem nyerhettem a bocsánatát.”
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!