Bella, a napsugár

Bella szavak nélkül megtanította, hogy a szépség kortalan, a kedély pedig nem korszak-, hanem emberfüggő.

Forrás: Portré, 1903. Adományozó: Lugosi Szilvia

Az élet ajándéka, hogy ismerhettem őt. Bella, a dédanyám 1883 tavaszán jött a világra, a kiegyezés utáni nagy nekirugaszkodás kellős közepén. Hivatalnok apja kései, ötödik gyermekeként esélye sem volt arra, hogy úrilányt neveljenek belőle, ám Bella esetében ez szóba sem jöhetett. Maga se tudja, hogy beszélni vagy énekelni, járni vagy táncolni tudott-e előbb. A fény gyermeke volt, de nem a talmi ragyogásé. Kortársai elsőbálozása idején már Bécs egyik előkelő lokáljában énekelt. Hamarosan az úri mulató ünnepelt dívája lett.

Mondhatnám, hogy Bella gyönyörű volt, de ez nem igaz. Magas lány, hosszú lábakkal, karokkal, melyeket, ha máshoz tartoznak, esetlennek mondana az ember. Nem volt benne semmi kihívó, mégis minden szempár rátapadt. Mosolygós tekintetében volt valami titokzatos, kissé fátyolos hangján a divatos sanzonok másképp szóltak.

Egy átlagos hétköznap estén a lokálban találkoztak az ifjú magyar gróffal. Első látásra szerelem. Bella nem a kitartott nőcskék kategóriája volt, s ezt mindjárt közölte is a belehabarodott főnemessel, akit aztán több mint ötven évig Sándoromnak szólított.

A heves udvarlás hetei következtek. Sándoromat a mámorító boldogság a család vidéki kastélyáig röpítette. Vacsora után bejelentette, hogy nősülni készül, és engedélyt kért, hogy mátkáját illő tisztelettel bemutathassa. Atyja, az idős gróf kikelt magából. „Hogy képzeled, fiam, egy táncosnőt hozol a házunkba?! Nem értelek. Végy ki neki egy lakást a belvárosban, látogasd, nem a mi dolgunk. De ide, a család ősi birtokára a lábát nem teheti be. Remélem, érthető vagyok?”

Sándorom nem volt elkullogós fajta. Közölte, hogy márpedig nőül veszi Bellát. Atyja kijelentette, hogy ha ezt a skandalumot megteszi a négyszáz éves famíliával, kitagadja az örökségből, mehet, amerre lát. A fiú erre odavágta: ha nincs a birtok, nem kell a név sem! Azzal elrohant. Majd lehiggad, gondolta a családban mindenki. Pár hét, és bocsánatkéréssel járul atyja elé.

Ám Sándoromat nem látták többé. Valóban nevet változtatott, mert a nemesi ipszilont sima i-re cserélte a történelmi családnév végén. A bonyolult előtagok elszálltak. Bellával szűk körben, egy kis kápolnában esküdtek, és elkezdődött tisztes polgári életük. Sándorom a bécsi években fogorvoslást tanult. Átköltöztek Budapestre, amelynek föllendülésétől hangos volt Európa akkoriban, és megnyitotta a praxisát. Délelőttönként rendelt, Bella szoros felügyelete mellett, mert ha kisütött a nap, a hóbortos fogorvos felkiáltott: Á, sonnenschein! Azzal hagyott csapot-papot, fogta a kalapját, sétapálcáját, és napfürdőzni indult a korzóra. Így aztán Bella asszony elrendelte, a doktor úr csak csukott spaletták mögött fogadhatja a pácienseket.

Bella és Sándor ötvennégy közös évük során túléltek két világégést, három gazdasági összeomlást, forradalmat és ellenforradalmat, terrort és konszolidációt. Két lányuk született, Róza, az anyám és Éva nagynéném. Nekem Bella szavak nélkül megtanította, hogy a szépség kortalan, a kedély pedig nem korszak-, hanem emberfüggő. Tőle tanultam már háromévesen késsel-villával enni, ízléssel válogatni a tárgyak között, szívélyes viselkedést a megfelelési kényszerrel nem összecserélni. Otthon halt meg nálunk, ahogy kérte. Belopóztam hozzá, hogy lássam az arcát. Nem csalódtam, szelíden mosolygott a halálában is.

A napokban előkerült Bella naplója. Ezt írta azokban az időkben, amikor a lábánál ülve órákon át hallgattam őt: „Sándorom sose panaszolta, de öregségünkre értettem meg, hogy mi mindent veszített el. Nem a név, a birtok érdekes elsősorban, hanem hogy megszakadt a folyamatosság. A tradíció, ami a múlttal összeköt. Isteni csoda, hogy legalább a gének ettől nem sérültek. Róza és Éva nagyszerűek, ahogyan az ő gyermekeik is. Általunk új dinasztia indult. Ki tudja? Alighanem ehhez kellett a mi legendás szerelmünk. Más mentségem nincs, tisztelt após uram, akit sosem ismerhettem, így el sem nyerhettem a bocsánatát.”