Nem elég, hogy szórványban, diaszpórában és a mai magyar beszédben elvesznek egyes szavak, ahogy a költők mondják, feslenek, elbitangolnak, ezzel veszélyeztetve az anyanyelvet, hanem most már a nyelvtudomány is teljes fegyverzettel nekiment az anyanyelvnek.
A nyelvművelést már korábban áltudománynak, sarlatánságnak nevezték, most viszont kiderült, hogy a trendi nemzetközi kutatások szerint magyar nyelv és anyanyelv voltaképpen nincs is.
A nyelvi ideológiákat kutató posztmodern dekonstruktivisták megkérdőjelezik a néven nevezett nyelvek létét. Szerintük nincsenek „egymástól elkülönülő nyelvek”. Puszta konstrukció, hogy „egy igazi nyelvnek tiszta és éles határai lennének, valamint olyan módon strukturált szókészletből, grammatikai és hangrendszerből épülne fel, hogy azokkal dolgokra lehessen hivatkozni”.
Konkrét nyelvek tehát nem léteznek, azaz angol, német, bengáli és tegyük hozzá, magyar nyelv sincs, ezek pusztán „ideológiai konstrukciók, amelyek történetileg a nemzetállamok 19. századi megalakulásához köthetők, amikor az ágenciától (?) és az egyedi intervenciótól független nyelvek elképzelése egybefonódott a néplélek esszenciájára alapozott egymástól való megkülönböztetésével…” (A kérdőjeles szó az eredetiben szerepel, hiszen szinte akadémiai elvárás ma már egy tanulmányban homályos kifejezéseket használni.)
A nyelvek kijelölésével, megkülönböztetésével, leírásával, kodifikálásával (normalizálásával, nyilván beleértve a helyesírást is) „a nyelvtudomány vezető szerepet játszott az európai nemzetállam létrejöttében, illetve birodalmak szervezésében és terjeszkedésében […] A néven nevezett nyelvek tényszerűsége a mai napig magától értetődő maradt az intézményi alapelvek és gyakorlatok döntő részében…”
Ha jól értem, akkor a XIX. századi nyelvtudomány a nyelvek leírásával, szabályozásával, a nyelvi műveltség létrehozásával és terjesztésével (talán az iskolai oktatásával is) nacionalista és birodalmi, azaz hódító érdekeket szolgált, és ennek máig ható következményei vannak.
Anyanyelvünk 
