Halottak a tűz körül

Judit volt Palkó és Péter mamája. Rezeda Kázmér édesapjának nővére. Szóval a nagynéni.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

– Bár, ha belegondolok, csalódni is mi tudunk a legszebben ezen a világon – gondolta ekkor Rezeda Kázmér, és elmormolta magának egyik legkedvesebb strófáját:

Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda. / Gyermek, aki csügg anyja szerelmén, / észreveszi, hogy milyen ostoba. / Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.

– Most mondd meg… Nemcsak édesanyádtól, de a Nyugattól is így kell elbúcsúzni…

De az érdligeti mandulafa azért igazi volt. S az a tűz is. És Judit is itt volt még akkor, ideát, a remények és reménytelenségek, illúziók és kiábrándulások földjén.
A tűz szalonnasütés végett rakódott. És pirosra festette az arcokat. Bár nincs kizárva, hogy az arcok pirosságához hozzájárult némiképp az a kékfrankos is, amit a Vulettától hoztak a gyerekek.

– Gyerekek! Menjetek el a Vulettához, hozzatok egy marmonkanna kékfrankost!

A gyerekek alatt a kis Rezeda Kázmér, valamint unokatestvérei, Pali és Péter voltak értendőek. S ők hárman fölöttébb szerettek a Vulettához menni borért, ugyanis a „menés” biciklivel történt, s mindig annyi pénzt kaptak, hogy visszafelé megállhattak az Osváthnál fagyizni. Ez pedig fejenként hat gombóc fagyit jelentett, ugyanis ötven fillér volt egy gombóc, a fagyira szánt pénz pedig egy tízes. Elment a fagyira kilenc forint, a maradék egyet meg Palkó eltette, lévén ő a legidősebb és legerősebb, akkoriban ilyesmiért nem hívtak össze egy esélyegyenlőségi bizottságot.

Judit volt Palkó és Péter mamája. Rezeda Kázmér édesapjának nővére. Szóval a nagynéni. Ott laktak, Érdligeten, a Kutyavár alatt, nagy, szinte végtelennek tűnő telken állt a ház, volt kút, nyáron abban hűlt a dinnye, volt mindenféle gyümölcsfa, no meg az a vén mandulafa. S egy még vénebb sárgabarackfa.

Utóbb, sok-sok évvel később derült ki, hogy Rezeda Kázmér és unokatestvérei teljesen felfoghatatlan módon vannak életben. Ugyanis akkor olvasott Rezeda Kázmér egy „tudományos” cikket, amely szerint a sárgabarack magja mérgező, cián van benne. Ez azért érdekes, mert a három fiú kilószám törte fel a sárgabarack magját, s kaparták ki piszkos kis körmeikkel a furcsa, édes-keserű belét, s ették, mit sem tudva a ciánról. Jó, amikor az ember mit sem tud dolgokról.

Esténként aztán tüzet raktak a férfiak, akik alatt Rezeda Kázmér édesapja és unokatestvérei édesapja, Pali bácsi értendő. És akkor körbeülték azt a tüzet. Sokan még.
Ott ült Elek papa, Pali bácsi apja, aki a messzi Zsurkról került Érdligetre, és csak egy lába volt, mert egyet otthagyott az első világháborúban, valamelyik fronton, ajándékba a hazának. Ott ültek Rezeda Kázmér szülei, Pali és Péter szülei, vagyis Pali bácsi és Judit, aztán a másik nagynéni, Rezeda Kázmér apjának húga, Ilona, aki aztán elment Németországba, vagyis hát az NSZK-ba, mert bár nem volt Janus Pannonius, de az illúziók odavitték, s mára igazi német lett belőle, ami azt jelenti, hogy már nem is német, mert az bűnös dolog, és nem is magyar, mert az meg „ciki”, úgyhogy semmilyen se, ebből kifolyólag pedig nem lehet vele beszélni semmiről. Ő elkészült. Szétszerelte őt a Nyugat, átszabták, lecsiszolták, aztán összeszerelték, és most már nem gondol semmiről semmit magától, vagyis ideális állapotban van.

De ott, a tűz körül még nem ilyen volt. Ott, a tűz körül még élet volt, s család, s megannyi illúzió, s jókedv.

S ott voltak a nyársak, amelyekre szalonna került és hagyma és kolbász és hús is. És egy malomkeréknyi karéj kenyér, a szalonnazsír csöpögtetése végett. Aztán az úgy volt, hogy Rezeda Kázmér soha nem bírta kivárni, ameddig leég a tűz, és a parázson meg lehet sütni a finomságokat, hanem belelógatta a nyársát a lobogó tűzbe, amitől szép feketére égett előbb az egész hóbelebanc (ez Rezeda Kázmér tündéri nagymamájának egyik rejtélyes szava volt a sok közül), majd bele is potyogott a tűzbe, a kis Rezeda Kázmér pedig könnyeit nyelve majszolta a kormos kenyerét, panaszkodni nem mert, hiszen az apja ezerszer megmondta már, hogy ezt ne csinálja, várja meg a parazsat, szóval ki kellett várni, ameddig a felnőttek megsütik a magukét, és aztán Rezeda Kázmér édesanyja egy óvatlan pillanatban odaadta Kázmérnak a magáé javát.

Aztán Rezeda Kázmér megtanulta kivárni a parazsat.

És leégett a tűz.

Meghalt Elek papa, meghalt Rezeda Kázmér nagymamája és nagypapája, Ilona elment az NSZK-ba, meghalt Pali bácsi, és most elment Judit is.

Rezeda Kázmér megsimogatta a képét, ott, az oltár mellett. Elköszönt. És arra gondolt, micsoda szerencséje van, hogy élnek a szülei, vagyis hát ő még gyerek. Van, aki odaadná neki a magáé javát.

– Mert ha majd ők elmennek, már csak a feleségem marad ilyennek – gondolta Rezeda Kázmér, és gondolt még valamit.
– Akkoriban kettő nyolcvanas „Fradi-kolbászt” húztunk a nyársra. Fogalmunk sem volt, mi van benne. Ahogy azt sem tudtuk, cián van a barackmagban, s azt sem, mi minden van az életben…

Jó, amikor az ember mit sem tud dolgokról.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza