A huszadik azért jobb volt… – gondolta Rezeda Kázmér, aztán kicsit jobban belegondolt, és arra jutott, hogy talán mégsem. – Nehéz az ilyesmit eldönteni ebben a mai világban, mármint hogy elkezdené-e az ember megint elölről. S valóban… Rezeda Kázmérnak születésnapja volt, s ismét át lett verve, csakúgy, mint az ötvenediken.
A hatvanadik éppen. – A huszadik azért jobb volt… – gondolta Rezeda Kázmér, aztán kicsit jobban belegondolt, és arra jutott, hogy talán mégsem. – Nehéz az ilyesmit eldönteni ebben a mai világban, mármint hogy elkezdené-e az ember megint elölről. S valóban… Rezeda Kázmérnak születésnapja volt, s ismét át lett verve, csakúgy, mint az ötvenediken.
Most a munkába mentek érte, beavatott ember, jóbarát, hogy valami nagyon komoly ügyben kell találkoznia valakivel, de nem lesz több, mint egy óra. Rezeda Kázmér mérgelődött magában, hogy miért kell ilyesmi, éppen ezen a napon, aztán hazatelefonált a feleségének, hogy nem megy még, de majd érkezik, és a felesége úgy szólt bele a telefonba, ahogy csak egy feleség tud beleszólni, miszerint „tudtam, hogy még ma sem tudsz időben megjönni”, és Rezeda Kázmér teljesen letaglózva ment a „nagyon fontos találkozó” színhelyére, a Trófea Grillbe, és aztán ott várt rá a gimnáziumi osztályának csapata, no és persze a felesége, és felköszöntötték, és Rezeda Kázmér elérzékenyült, és arra is gondolt egy pillanatra, hogy majd a hetvenediken biztos nem hagyja magát becsapni.
Cigarettázó tisztek a keleti fronton, 1916. (Fotó: Fortepan/Zsembery Bendegúz)
Utána pedig azt mondták neki, hogy szaladjon fel az emeletre egy ajándékért, és akkor felvitték Rezeda Kázmért az emeletre, ahol ott várt rá mindenki, aki fontos volt őneki, minden barát, aki gimnázium óta barát lett s fontos lett és meghatározó volt Rezeda Kázmér életében, és akkor Rezeda Kázmér újra elérzékenyült, és meghallgatta a róla szóló beszédeket, és akkor nyugtázta magában Rezeda Kázmér, hogy ő mégiscsak egy fölöttébb jó ember, kedves ember, okos ember, vicces ember, szép ember, és azt szerette volna, ha mindig születésnap van.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
S aztán nézegettek még régi fényképeket Rezeda Kázmér életéből, megtekintették a kis Rezeda Kázmért kakastaréjra fésült szőke tollpihével a feje tetején, a kis Rezeda Kázmért általános iskolásként, aztán gimnazistaként, Rezeda Kázmért egykorvolt barátnőkkel, régi barátokkal, akik azokon a fényképeken még szintúgy gyerekek voltak, megtekintettek régi pillanatokat, kedves pillanatokat, örök pillanatokat, amelyek kiragyognak abból a 31 536 ezer percből, amióta Rezeda Kázmér ezen a világon tanyázik.
– Hm… Nem is olyan kevés…
S aztán evés és ivás következett, s a Trófea Grill alaposan kitett magáért, minden volt, ami szem-szájnak ingere, csak sürgő csoport, száz szolga nem volt, hogy hordja, míg nézni is tereh…
– Miért is tereh, s nem teher? – mélázott el egy pillanatra Rezeda Kázmér, aztán előkereste a választ, s büszke volt magára, mint Bátki János, a „felesleges tudományok doktora”:
„A »teher« régies alakváltozata. »Vadat és halat, s mi jó falat szem-szájnak ingere, sürgő csoport, száz szolga hord, hogy nézni is tereh« (Arany János: A walesi bárdok). A német eredetű szónak a terh, tereh volt eredeti formája, erre mutat a tőalak is: terhet, terhek, terhes. Utóbb keletkezett ún. hangátvetéssel (a tőmássalhangzók megcserélődésével). Ugyanígy viselkednek a ragozásban a pehely, kehely szavak is.”
– No, hát ezért…
Szóval nem voltak „száz szolgák”, csak kedves, szolgálatkész pincérek, akik lesték a vendégsereg minden kívánságát. De mégsem eléggé…
Történt ugyanis, hogy Rezeda Kázmér egyik kedves barátja, Zoltán, megtalálta azt a pultot, amelyre mindenféle ínyencségek voltak kitéve. Rákok, bélszín, harcsaszeletek, csirke melle, combja, disznónak tarjája, mindegyik a hozzá illő pácban, mártásban, lében, aztán ezekből lehetett válogatni, majd odavinni a grillsütő emberhez, aki a nagy vaslapon ízlés szerint megsütött mindent.
Zoltán hosszan válogatott, végül a rák, bélszín s harcsa mellett döntött, rápakolta a tányérjára ezeket, visszaballagott az asztalához, s azonmód nyersen felfalt mindent. Éppen végzett, mikor érkezett egy másik vendég, tányérján nagy adag, ínycsiklandó sült rákkal.
– Hol szereztél sült rákot? – kérdezte Zoltán.
– Ott, azon a pulton van nyersen, és ott a sarokban megsütik vaslapon – válaszolta Jóska.
– Aha… – mondta Zoltán, és abban az „ahában” benne volt egy alapos és teljes számvetés, szembenézés az egész addigi élettel.
– Te megetted nyersen?
– Meg…
– Nem tűnt fel, hogy ott a csirke is, meg a disznó is, nyersen?
– Azt nem akartam enni…
Rezeda Kázmér fültanúja volt a beszélgetésnek, és elhatározta, hogy majd nyáron, a következő találkozáskor, Zoltán tányérjára oda fog tenni egy komplett disznócsülköt nyersen. S ezzel majd el lehet szórakozni aztán évekig. Bár még egyszer hatvanig már biztos nem…
Másnap Rezeda Kázmér töltött magának egy pohár bort, alkalomhoz illőt, csodálatosat, ami igazán dukál egy hatvanéves és egynapos kedves embernek, szép embernek, jó embernek, szóval egy Szepsy Úrágyát, és ajándékbontogatásba fogott. Csodásabbnál csodásabb dolgok kerültek elő a papírok rejtekéből, mindenféle Rezeda Kázmérnak kedves tárgy, szép könyvek, öreg könyvek, régi könyvek, vadászpuskatok s táska finom bőrből, R. K. monogrammal, vicces képek, trikók, rengetegféle italok, egy Tóth Ernő-szobor, aztán Kner Izidor Pajzán aforizmái, készült „Gyoma, 1918 augusztus hóban”, összesen ötven példány van belőle a világon, s Rezeda Kázméré lett a 45., Kner Izidor így figyelmeztet mindjárt az elején: „Szerelem keletkezésénél az isteni szikrát az ördög szítja”, s aztán kijelenti, hogy „azok a legdühösebb moralisták, kik a kéjenczkedést már semmikép sem bírják” – hát hogy úgy van… Rezeda Kázmér barátja, ki adta neki a könyvecskét, meg is jegyezte: – Azért adom, hogy legalább emlékeink maradjanak… Nohát…
Aztán került egy gyönyörű szép Luftwaffe márkájú karóra is, Rezeda Kázmér alig várta, hogy az erre szakosodott felesleges emberek lefényképezzék vele, s levonják a következtetést, miszerint ő „náci”.
S aztán, egyszer csak, előkerült egy cigarettatárca.
Ez volt belevésve:
PONIKOWICA 1916
HARMADIK HÁBORÚS KARÁCSONY
S aztán nevek voltak belevésve, mindkét oldalába, összevisszaságban, alig olvashatóan. Nevek – s Rezeda Kázmér órákig silabizálta azokat a neveket. Volt ott egy Fehwitzen Gyula hadnagy, legalábbis Rezeda Kázmér így betűzte ki. S talán egy Pliner főhadnagy is, olvashatatlan keresztnévvel. Aztán egy Rosner Ferenc őrmester is. S egy Gábor Béla hadnagy. Egy Bolgár Miklós hadnagy. Egy József keresztnevű, olvashatatlan családnevű „oblt”, vagyis oberleutnant, volt még egy Schuller oberleutnant is. Vagyis hát ők is főhadnagyok. Csak ki főhadnagyként, ki oberleutnantként írta oda magát. 1916-ban, Ponikowicában, a harmadik háborús karácsonyon. Mert mégsem jöttek haza a fiúk, mire a levelek lehullottak. A harmadik háborús karácsony, valahol Galíciában.
„Mikor megyek Galícia felé, / Még a fák is sírnak. / Rezgő nyárfa hullajtja levelét, / Az is engem sirat! / Édesanyám legszebb rózsafája, / Én vagyok az ága. / Én vagyok az I. Ferenc József / Vitéz katonája. / Százhúsz éles nyomja vállam, / Szívemet a fekete bánat… / Itt kell hagynom a jó édesanyám, / Fáj, fáj, fáj a szívem érted anyám, / Fáj, fáj, a szívem érted!”
Lövészárok az Ikva folyó közelében a mai Ukrajna területén, 1915. (Fotó: Fortepan/Komlós Péter)
Melyiküké volt ez a cigarettatárca? S hogyan kerültek rá a nevek? Melyikük jött haza, s ki maradt ott örökre, valahol Galíciában? S aki hazajött, megérte aztán a második világégést is, s elvitték a Donhoz is? S ha túlélte azt is, mi lett vele azután? Alámerült, és kibekkelte őket? S aki meghalt közülük, ott, valahol Galíciában, van-e sír fölötte?
„Nem látlak én téged soha, soha, sohasem, / Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem. / Nevedet hiába mondom, könnyemet hiába ontom, / A harcok mezején, valahol tőled távol, / Ahol majd senki sem gyászol, / Ott halok meg én. / Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon, / Elesett katonák teste lesz a vánkosom. / Ahova le fognak tenni, síromra nem borul senki, / Senki, aki él, tavasz sem fakaszt rám zöldet, / Elhordja rólam a földet / Messze majd a szél.”
Rezeda Kázmér megtöltötte cigarettával azt a tárcát, s rágyújtott, s hosszan fújta ki a füstöt. Nem dohányzott amúgy, csak olykor-olykor, jeles alkalommal, de ennél jelesebb alkalmat nem tudott volna elképzelni. Rágyújtott Rezeda Kázmér, valahol Galíciában, Fehwitzen Gyula hadnaggyal, Pliner főhadnaggyal, Rosner Ferenc őrmesterrel, Gábor Béla hadnaggyal, Bolgár Miklós hadnaggyal, a József keresztnevű, olvashatatlan családnevű oberleutnanttal és Schuller oberleutnanttal. Elénekelték a Mennyből az angyalt, valahol Galíciában, és Rezeda Kázmér megígérte azoknak a fiúknak, hogy megőrzi emléküket, egészen haláláig, és arról is gondoskodni fog, hogy a gyerekei is megőrizzék őket. Mert hát valami ilyesmiről szól a bajtársiasság, az összetartozás, a hagyomány, az emlékezet, a generációk egymásutánja, a história, vagyis hát a haza. A cigarettatárcába zárt haza. Drága jó Istenem…
Borítókép: Rezeda Kázmér születésnapi ajándéka egy első világháborús cigarettatárca (Fotó: A szerző felvétele)
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
Rezeda Kázmér utazásai 
