Igazából úgy kellene élni, ahogy a Vajákos Biri él… – gondolta magában Rezeda Kázmér, miközben a Vajákos Biritől kapott holmikat rakosgatta a konyhában.
Vajákos Biri Rezeda Kázmér húga amúgy. Nem mellesleg. Rezeda Fruzsina. Vajákos Biriként pedig a mérhetetlen szeretet emlegette, amellyel Rezeda Kázmér körülvette húgát, akinél tizennégy évvel volt idősebb, így fiatalkorukban szinte semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. De most, ahogy Rezeda Kázmér beleöregedett igazi énjébe, egyre jobban szerette a kisebbik Rezedát, akit éppen szeretete miatt emlegetett Vajákos Biriként.
Vajákos Biri az erdőt járta, a hegyeket járta, nem volt a Pilisnek zuga, mit ne ismert volna, gombászott, gyógyfüveket gyűjtögetett, azokat hazahordta, szárította, feldolgozta, s kis üvegcsékben sorakoztak a termékek aztán, melyeket Rezeda Kázmér egyre jobban csodált.
Vajákos Biri jurtát állított fel házuk kertjében, abban lakott, a kertet pedig nagy gonddal és szakértelemmel művelte, paradicsom, uborka, borsó virított az ágyásokban, odébb hagyma, aztán a gyógynövények s egyéb finomságok, citromfű, menta, bazsalikom, miegyéb. A szomszédságban lakott Biri kedves barátnője, Zsuzsi, a „kecskés” Zsuzsi, aki – na fogadjunk, hogy kitalálták! – kecskéket, birkákat tartott, Biri megtanult tőle kecskét fejni, abból sajtot készíteni, Rezeda Kázmér pedig elég hamar megtanulta megenni a Biri finom sajtjait.
– „Krisze-krusza, kerge lúd, most segíts meg, Belzebúb; Áldás sátán szerzeménye, megjött a jó Biri néne; Pók keresztje, darázs szíve, segíts rajta, varázsige; Béka mája, tyúk epéje, kórság a pokolba méne; Zöld gyík farka, bagó bajsza, legyél újra szép dalia!”
Rezeda Kázmér a Ludas Matyiból vett idézetekkel szórakoztatta magát és húgát, együtt mondogatták ezeket, miközben készült valami finomság – például ebéd.
Mert tudni kell, hogy Kázmér húga, Vajákos Biri remekül főzött. Ráadásul. Majdnem olyan jól, mint maga Kázmér – bár ezt kizárólag Rezeda Kázmér mondogatta, feltehetőleg irigységből. Mert igaz, ami igaz, Kázmér is jól főzött, ezt-azt remekül, a hiányosságokat pedig dumával pótolta. Ahogy mondani szokás: „Szélesebb a vállnál az arc” – na, hát ezt gyakorolta Kázmér, amikor olyasféle étkek kerültek szóba, melyeket képtelen lett volna elkészíteni. Olyankor a lehető leghatározottabban magyarázta, mi a teendő.
A Vajákos Biri meg eközben megfőzte. Megfőzött mindent. S nagyrészt olyasmiből, amit maga termelt, gyűjtött, készített.
Sokáig tartott például fürjeket a háznál Biri néne, s akkor mindig volt odahaza füstölt fürjtojás, amitől lehetett sírni is, olyan fenséges volt.
Aztán – mint említettem – ott voltak Biri néne sajtjai.
Meg a gombák. A szárított vargányáért Kázmér ígért aranyat, hat marékkal, kapott is mindig, ameddig volt, de soha nem eleget. Aztán volt szárítva sötét rókagomba is meg tölcsérgomba is, Biri néne elmagyarázta, hogyan lehet megkülönböztetni, az egyik lemezes, a másik pedig sima, és még az is lehet, hogy szürke rókagombáról és sötét trombitagombáról beszélünk, de ez nagyjából mindegy, mert a lényeg a végeredmény, az üvegbe zárt csoda, amely aztán, mikor kiszabadul, mint a dzsinn a lámpásból, olyan ízt ad rizottónak, levesnek, rántottának, pörköltnek, hogy arra nincsenek már szavak.
Sárga gévagomba. Azt frissen kell, és rántani. S akkor, evés közben érdemes Clairvaux-i Szent Bernát Isten-himnuszait zsolozsmázni, mert mégis, mi egyebet, ugye? Persze, ha valaki pörköltnek készíti el a sárga gévagombát, beérheti egy Assisi Szent Ferenc Naphimnusszal is:
„Áldott légy, Uram, Hold nénénkért, / És minden csillagaiért az égnek. / Őket az égen alkotta kezed / Fényesnek, drága szépnek.”
Na most, ha Szent Ferenc evett volna sárga gévagombát, akkor valahová ide szőtte volna be annak dicséretét.
Ilyesmikkel foglalkozott hát a Vajákos Biri, s Rezeda Kázmér tőle hozott haza szárított csalánt, amelyből teát kell főzni, s üresen meginni éhgyomorra, reggel, langyosan úgy két decit, s múlik tőle az allergia. S hozott még Kázmér friss mentát, friss citromfüvet, tavaszi limonádénak. S friss, zsenge újhagymát, zsíros kenyérre. Mindezt abban a kosárkában vitte haza Rezeda Kázmér, amelyet Vajákos Biri font, mert kosarakat is font a Biri, és egyéb mindenféle tartókat, szakajtókat, továbbá madáretetőket. S Rezeda Kázmér csak olyan szappant használt, amelyet húga főzött, s ha kicserepesedett a szája, akkor a Vajákos Biri készítette balzsammal kenegette.
– Igazából úgy kellene élni, ahogy a Vajákos Biri él… – gondolta magában Rezeda Kázmér, s valóban. Aztán vizet tett a tűzre (villanyra) Rezeda Kázmér, hogy tésztát főzzön, s alig várta, hogy elinduljon a balatoni szezon, mert tésztakészítő cájgot kapott Rezeda Kázmér drága szép feleségétől, s megbeszélték Vajákos Birivel, hogy majd odalent Alsóörsön a nyáron nagyobb mennyiségben készítenek tésztákat, spagettiket, tagliatelléket, miegyebet, lesz, amihez vargányaport kevernek, s csinálnak majd levesbe valót is, cérnametéltet s szarvacskát és csigatésztát, ahogyan a nagymamájuk készítette egykoron, gép nélkül, kézzel, s dúdolva közben, hogy: Bíró Marcsa egyszer csak / gondolt egy nagyot, / odakünt a konyhában / nagy tüzet rakott, / sütött-főzött összevissza, / mint a lagziba’, / és nem vette észre, hogy hol van a hiba. // A baromfit tollastul tette a zsírba, / a fűszer meg ott maradt, lent a fazékba’, / megette a tollas tyúkot, megkékült bele, / majd kiugrott kínjába’ mind a két szeme.
Úgy kellene élni, ahogy a nagymamák éltek. Úgy kellene élni, ahogy élni lehet s élni kell s élni érdemes. Csak úgy nem, ahogy manapság élünk…
Rezeda Kázmér utazásai 
