Nemrég egy kezdő írókat egyesítő fórumon a helyesírás került szóba. A posztoló felháborodotton kérte ki sorstársai véleményét, mit szólnak ama igazságtalansághoz, hogy helyesírása (illetve annak hiánya) miatt nem jutott be egy aktuális pályázat döntőjébe. A többség sopánkodva méltatta a szerkesztők égbekiáltó igazságtalanságát – néhányan egyenesen cenzoroknak titulálták őket –, biztatva a kezdő szerzőt, hogy ne keseredjen el, csak írjon. Kevesen ajánlották, hogy az írás gyakorlása mellett olvasni sem ártana. Még kevesebben, hogy ne csak kortárs, a megcélzott zsánerban jelentős műveket, hanem klasszikusokat is.
A Könyvmolyképző Kiadó több mint tíz éven keresztül az ország legnagyobb szórakoztató irodalmi pályázatát felügyelte, és az éves megmérettetések után szerkesztőik gyakran jelezték általános problémaként, hogy a kezdő írók többet írnak, mint olvasnak, és ez meglátszik szókincsükön, mondatszerkesztésükön és történetvezetésükön.
Persze nincs új a nap alatt, hiszen Hofi Gáza örök érvényű mondása sem szól másként. Sőt tulajdonképpen a jelen helyzet még előrelépésnek is tekinthető, hiszen Petőfi óta tudjuk, a magyar nemes nem ír és nem olvas. Tehát, minthogy a XX. század vérzivatara kiölte a kék vért a magyar társadalomból, ezért örülhetünk, hogy legalább írni megtanultunk.
Kinek fontos a helyesírás?
Vagy mégsem. Szól ugyanis az örök érvényű vicc a suhancról, aki matróznak jelentkezve megdöbben a kérdésen, hogy a hajón esetleg nem ártana úszni is tudni. Illetve megnézném azt az illetőt, aki szíves-örömest fekszik egy anatómiavizsgáról kettes osztályzattal távozott orvos kése alá. Minden szakmának megvannak ugyanis azok az alapelvárásai, amelyek nélkül aligha képzelhető el a megfelelő színvonalú munkavégzés. Az orvosoknál ilyen az emberi test, az íróknál pedig a helyesírás ismerete.
Ám a különbség, hogy míg a társadalom töredéke áll neki naponta agyat műteni, addig mindannyian megosztjuk gondolatainkat az interneten. Az ottani társalgási formák a hétköznapi beszélgetések színvonalát tükrözik, ezért többek között Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor szerint nem lehet rajtuk számonkérni a helyesírási szabályok szigorú betartását. Nemrég egy bejegyzésben úgy nyilatkozott, hogy a Facebook-poszt és kommentelés az élő társalgási nyelv speciális formája, ahol engedélyezhetők a nyelv nem standard formái. „Olyasmit elvárni, hogy itt is mindenki csakis a standard változatot használja, körülbelül olyan, mint azt előírni, hogy a házibuliban minden fiú csak tisztességes öltözékben jelenhet meg: sötét öltöny, fehér ing, fehér kesztyű, (csokor)nyakkendő, lakkcipő, illendő hosszúságúra vágott és lehetőleg hajolajjal lesimított haj” – véli a professzor.
Csökkenő olvasási kedv
A kritikus hangok vitatkoznak vele – hivatkozva elsősorban Széchenyi Hitelére, miszerint „nyelvében él a nemzet” –, hogy éppen azért lenne érdemes a közösségi médiában figyelni a nyelvi finomságokra, mivel az a legolvasottabb platform. Sajnos ezt nehéz úgy betartani, hogy az általános olvasottsági szint az elmúlt években jelentősen csökkent. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Tárki három évvel ezelőtti kutatása azt találta, hogy a hazai könyvolvasó felnőttek aránya 12 százalékkal esett vissza 2005 óta. 1989-ben még 35 százalék olvasott rendszeresen, 2005-ben már csak a felnőttek 25 százaléka, 2020-ban pedig mindössze 13. A tinédzserek esetében az arány még rosszabb. Aki mégis olvas, az többnyire szórakoztató könyveket vesz kézbe. A kiadói alkalmazottak rendszeresen nyilatkoznak, hogy kritikán aluli kéziratok érkeznek hozzájuk, amelyek sokszor a sikeres művek rosszabb szókinccsel, hibával tele újraírt változatai. És hiába válaszolnak jó szándékkal a kezdő szerzőknek, legtöbbször sértődött levelet kapnak, amiért sok könyv elolvasását javasolták az újabb benyújtott regény megírása előtt.
Borítókép: Sarah Kiedron of Lyon and Turnbull egy aukcióra kerülő, a trafalgari győzelemről szóló levélen néz keresztül 2013-ban (Fotó: Getty Images/Jeff J Mitchell)
