Rejtőzködő Jézus

A karácsony az egyetemes kereszténység egyik legjelentősebb ünnepe. Ezen a napon valamennyi keresztény hívő Jézus születését, vagyis Isten megtestesülését és az emberiség megváltásának kezdetét ünnepli: azt, hogy a történelem folyamatában az Istenség és az ember találkozott és együtt élt. Advent – a karácsonyt megelőző négy hét – a megszentelt várakozás, az emelkedett ünnepvárás időszaka, amelyhez azonban mély vallási tartalom, valamint jó néhány hiedelem és népszokás kapcsolódik.

Áll a nyolcvanéves betlehem a ferencesek pécsi templomában. Fotó: Dunántúli Napló/ Laufer László

Adventi koszorú 

Napjainkban ennek az időszaknak a legfontosabb szimbóluma az adventi koszorú. Az első, a maihoz alig hasonlító ilyen koszorút Johann Hinrich Wichern hamburgi evangélikus lelkész készítette az 1840-es években. Templomában, más hagyomány szerint az általa alapított árvaház imatermében egy kocsikereket díszített föl gallyakkal és fenyőágakkal, s huszonnégy gyertyát helyezett rá – a karácsonyig hátralévő huszonnégy napra emlékeztetve. Mindennap eggyel több gyertyát gyújtott meg, s mire eljött Jézus születésének ünnepe, valamennyi égett.

A kerék helyét idővel asztali koszorú vette át, s a gyertyák száma is csökkent. Katolikus vidékeken az adventi koszorú csak jóval később, a XX. század közepén terjedt el. Az adventi koszorú négy (három lila és egy rózsaszín) gyertyája többrétegű jelkép. Egyrészt szimbolizálja a Krisztus eljövetele előtti évezredeket, világkorszakokat. Másrészt teológiai fogalmakat és személyeket, illetve közösségeket jelképez. Az első héten meggyújtott gyertya Ádámra és Évára emlékeztet, akiket Isten alkotott, és akiknek a Teremtő az üdvösséget szánta. A második az ókori zsidó népre utal, amely az igaz hit letéteményeseként várta a Megváltó eljövetelét. A rózsaszín gyertya a Mindenható akaratának magát mindenben alávető, az Istenséget a testébe fogadó és Jézusnak életet adó bűntelen Szűz Máriára emlékeztet. A negyedik pedig Keresztelő Szent Jánost idézi, akinek tanítói tevékenysége Jézus működésének előkészítése volt, az emberi fülek és szívek megnyitása. 

Adventi koszorú. Fotó: Maren Winter

A karácsony Jézus Krisztus, a Megváltó születésének az ünnepe az egész keresztény világban. Amikor december 24-én az esthajnali csillag már följött, a régi idők hívőinél akkor került sor a karácsonyi vacsorára. Ezt sok ház udvarában a gazda puskalövése előzte meg: a gonosz lelkek elriasztására. A gazdasszony minden evőeszközt és ételt előkészített az asztalra, mert a vacsorát egy ültő helyükben, fölállás és megszakítás nélkül kellett elfogyasztani. Első fogásként mézbe mártott fokhagymát és dióbelet ettek. Ezeknek is gonoszűző célzata volt. A karácsonyi asztal elképzelhetetlen volt hal, alma, dió nélkül. A kerek alma a család összetartásának, a dió a gazdagságnak és a halált legyőző Krisztusnak is a szimbóluma. Vacsora után a ház asszonya egy almát annyi szeletre vágott, ahányan ültek az asztalnál, mondván: amilyen kerek az alma, olyan kerek, összetartó legyen a család a következő évben.

Jézus születésének sem pontos évét, sem pontos napját nem adják meg a bibliai és történelmi források. Az egyház azzal, hogy december 25-ére tette Jézus születésének megünneplését, tudatosan akarta háttérbe szorítani a napisten – az első évszázadokban Mithrász, a Győzhetetlen Nap – születésének aznapi megünneplését.

A keresztény tanítás szerint ugyanis Jézus Krisztus „a világ világossága”. Ugyanakkor a keresztény teológusok már a III. században azon fáradoztak, hogy meghatározzák Krisztus születésének időpontját, amelyről az evangéliumok nem tesznek említést. Úgy jelölték meg december 25-ét, hogy fogantatásának föltételezett március 25-i időpontjából számították ki a napot. Krisztus születésének helyeként Lukács evangéliuma Betlehemet jelöli meg.

Karácsony megünneplésével szorosan összefügg a betlehemi jászol és a karácsonyfa. Egyes föltételezések szerint a jászol állításának szokása Rómából terjedt el a világban, ahol a Santa Maria Maggiore-bazilikában jászolrelikviák láthatók. Katolikus hagyomány szerint az első jászlat a XIII. században Assisi Szent Ferenc állította föl. A zöld karácsonyfa a hideg téli időben az életet, a termékenységet és a növekedést jelképezi. Egy 1509-ből származó rézkarcon látható az első, gyertyákkal és csillagokkal ékesített karácsonyfa. Később a fát, vagy csak fenyőgallyakat karácsonyeste süteménnyel és almákkal díszítették. A XIX. század második felében azután a karácsonyfa beköltözött csaknem minden otthonba és keresztény templomba. Annak, amit a karácsonyfa ágaira akasztanak, gyakran jelképes a jelentése. Például az ágakra aggatott kis szívek szerelmi vallomást jelentettek, a csillagok a sorsba vetett reményt fejezték ki, a fa tetején tündöklő csillag a napkeleti bölcseket – a három királyt – vezető betlehemi csillagra emlékeztetett, a kis harangok a szentestét hirdették, valamint az újesztendőt köszöntötték, és óvtak a szerencsétlenségtől is.

Advent idején, Debrecenben. Fotó: Hajdú-Bihari Napló /Czinege Melinda

A fenyőfa és a karácsony közötti kapcsolatot egy népi történet a következőképp magyarázta: 

Amikor Krisztus Urunk a földön járt, üldözői, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.

Az első karácsonyfákat délnémet területeken állították a XV. század végén. Az uralkodó Habsburg-család tagjai Bécsben, 1824-ben már bizonyosan fenyőfa alatt ünnepelték a szentestét, és megajándékozták egymást. Hazánkban Bécsből, a magyar arisztokrácia példája nyomán terjedt el. Az első karácsonyfát Magyarországon valószínűleg Brunszvik Teréz állította Aszódon. Kezdetben a nemesi és a módosabb polgári családok állítottak fenyőfát karácsonyra az 1800-as évek első felében, általános szokássá azonban csak a XX. század elejétől vált. Akkortájt ezüstszálakkal, papírvirágokkal, almával, dióval és különféle házi süteményekkel – például mézeskalács figurákkal – díszítették a fákat.

Borítókép: Áll a nyolcvanéves betlehem a ferencesek pécsi templomában. (Fotó: Dunántúli Napló/ Laufer László)