– Mit gondol, mennyit tudnak a britek a magyarokról?
– Azt hiszem, Európa kisebb országairól általában nem tudnak túl sokat. Francia-, Német-, Olasz- vagy Spanyolország jóval nagyobb, így ezekről több ismeretük van, viszont ha megkérjük az átlagembert, mondjon valamit Csehországról vagy Romániáról, valószínűleg ugyanannyira el lenne veszve, mint ha Magyarországról kapná a kérdést. Ugyanakkor vigyázni kell az általánosításokkal, mivel a fapados járatokkal a turizmus is erősödött. Budapest fantasztikus hely a kultúrája, a művészete, az építészete, az ételei és az éjszakai élete miatt. Ennyi elég is, hogy felkeltse az érdeklődést, és sok britben megvan a kíváncsiság.
– Ön sok időt tölt Magyarországon, amelyről azt nyilatkozta, hogy új karriert, családot és életet adott önnek. Új könyve egyfajta megemlékezés erről?
– Bizonyos értelemben. Vissza akartam adni valamit. Több mint huszonöt évig tudósítottam Magyarországról, 1990-ben jártam itt először, csak egy hétre, de már akkor magával ragadott, milyen élő itt a történelem. Emlékszem, az első nap átsétáltam a Lánchídon, közben a Dunáról felszállt a pára. Még érzem a feketeszén-égetőkből szálló füst és a lignit illatát, ami mára eltűnt. Pesten láttam a belvárosi épületeken a golyónyomokat. Nagy-Britanniában is tanítják a második világháború eseményeit, de egészen más olyan utcákon sétálni, ahol németek és oroszok jártak vagy látni a helyet, ahol zsidókat lőttek a Dunába. Ez mind nagy hatással volt rám, majd itt építettem fel az életemet. Személyes vonatkozása még a könyvnek, hogy hallgattam néhai apósom, Ligeti Róbert történeteit, aki maga is menekült a nyilasok elől, és úgy vélte, ezeket el kell mesélni.
– Számunkra ismeretlen történetekről ír tehát?
– A könyv 1916-ban kezdődik IV. Károly király megkoronázásával, rengeteg háttértörténetet kellett elmesélnem, megmagyarázni, mi volt a vörös vagy a fehér terror. 1939-től a bizonytalan évek következtek. Nagy-Britanniának 1941 áprilisáig nagykövetsége működött Budapesten, annak ellenére, hogy Magyarország 1940 novemberében csatlakozott a tengelyhatalmakhoz. Két hírszerző állomás is volt, hírlap jelent meg, megpróbálták befolyásolni a magyar döntéshozókat és a politikusokat. És mindez engedték, miközben a magyarok nyilván tudták, mi történik. Andrássy Klára, aki brit ügynök is volt, Szapáry Erzsébet és (idősebb) Antall József más arisztokratákkal együtt több tízezer lengyel katonát és zsidót menekített Magyarországra. Érthetetlen, hogy sok honfitársamhoz hasonlóan ezekről nem tudtam. A következő szakasz az 1942–43-as diplomáciai próbálkozásokról szól, a kiugrási kísérlet körülményeiről. Megtaláltam a dokumentumokat, hogyan egyezett meg erről Veress László, a külügyminisztérium diplomatája az isztambuli kikötőben a brit nagykövet jachtján sörözve 1943 szeptemberében. Zárásként az 1944–45-ös német inváziót járom körbe, a holokauszt katasztrófáját, a magyar állam szerepét, a nyilas horrort, az oroszok bejövetelét, nézőponttól függően Budapest elfoglalását vagy felszabadítását, és a Vörös Hadsereg által elkövetett borzalmakat, a tömeges nemi erőszakot, a fosztogatást. A város történetét próbáltam elmesélni.
