Agnieszka kilépett a mainstream sajtó fújta buborékból, amikor a mesés keletre, a török Antalyára utazott üdülni. A festői tengerparti városba, Ciprussal szemben. Sem varázsszőnyeg, sem pedig dzsinnek, ellenben orosz turisták szakmányban. Ráadásul őt is állandóan oroszul üdvözölték. Szláv, szláv – vélekedhettek a házigazdák.
Ez ismerős. Jómagam első ízben a nyolcvanas évek derekán, pár esztendővel a szükségállapot feloldását követően jártam Lengyelországban. Hús, sör sehol. Ami volt: zöldség, cukros gyümölcslé és vodka. No, meg negyven fok. Persze hogy fényeztem magam a barátaim előtt, mennyire jól megy az orosz. Szépen ráköszöntem a diszkó beengedőemberére, a hústorony kidobóra, majd snitt. Kaptam ugyanis egy parasztlengőt emberünktől. Arra eszméltem, hogy fölém hajol, legyezgeti az arcomat, bocsássak meg, azt hitte, orosz vagyok. Jó tanácsát megfogadtam, soha többé nem szólaltam meg oroszul lengyel társaságban. (Azóta persze már el is felejtettem azt a keveset, ami a kötelező oroszórákon rám ragadt.)
Agnieszka tűrte, szemben a kidobóval, hogy zdrásztvujtyézzenek jöttére. Hiába igyekezett egy fiatal pincérnőnek elmagyarázni: a lengyel bizony más nyelv, mint az orosz, a kishölgy csak mosolyogva ingatta fejét. Az Onet című újságban közzétett élménybeszámolójának tanúsága szerint Agnieszkát másnap újabb arculcsapás érte, amikor elmagyarázta a felszolgálónak, lengyelül beszél, nem oroszul. „Tehát Lengyelországban nem beszélnek oroszul? – kérdezte a megdöbbent pincérnő. Nos, nem, mi nem beszélünk oroszul – válaszoltam, szintén megdöbbenve.” Beszámolójában a továbbiakban ekként kesereg: „Mindenhol oroszok vannak, és mindenhol oroszul beszélnek – az étlapon, a szállodában és a szállodán kívül, a hirdetőtáblákon, a táblákon, minden utasításon, egyszerűen mindenhol.”
S ha még mindig nem gondolnánk, hogy bizonnyal ellene esküdtek össze a török Riviéra fővárosában, olvassák csak: „Szinte minden lépésnél orosz zászlók lobogtak, míg ukrán színek nem voltak sehol.” Szegény feje. Ilyen a valóság. A rögvalóság, a buborékon túl. Tetszik vagy sem. Szeresse vagy gyűlölje bárki az oroszokat. Drukkoljon bárki az ukránoknak. A világ népességének kicsivel több mint 15 százaléka ítéli el Oroszországot, míg 33 százalék hajlik a ruszkik felé. Törökország NATO-tag. Nem kicsi, nagy. Törökország turisztikai célpont. Az ország bevételének 10 százalékát adják a turisták. Ráadásul a pusztító földrengések után kétszer is meggondolja valaki, hogy ott nyaraljon. Naná, hogy nem kergetik el az oroszokat.
Érdekes, a húsz évvel ezelőtti, 400 ezer halottal járó dárfúri konfliktus idején senki sem öltözött csádi, sem szudáni nemzeti színekbe. 2008-ban ki tudta, hol van Dél-Oszétia? Messze, legyintettek a haladárok. Persze az Egyesült Államok „igazságos" beavatkozásait megsüvegelték. 2001-ben éppen véget ért a délszláv háború, amikor a szeptember 11-i toronydöntések miatt kezdődött az afganisztáni, két évre rá az iraki háború, 2011-ben pedig az arab tavasz. A gonoszokat jól megbüntették, a demokráciát jól megteremtették. Köszönik azóta is a „megsegítettek”.
Menjenek az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői, a Wagner-zsoldosokkal együtt oda, ahová gondolom. Ettől függetlenül csak azt mondhatom, kedves Agnieszka, nagyon úgy fest, hogy a hülyék a buborékon belül lebegnek, s a világ általuk butábbnak tartott részét nem sikerült megvezetnie a Nagy Testvérnek.
Borítókép: Antalya, tengerpart (Fotó: AFP/Diego Cupolo)
