Az erdélyi konyha és a belsőmagyarországi között a legfőbb különbség, hogy előbbi nem ment át azon a paprikadominált „standardizáción” a XIX. század második felében, amin az utóbbi viszont igen. Másik fontos különbség, hogy míg a magyarság több, mint ezeréves Kárpát medencei múltjához képest viszonylag rövid időre, nagyjából másfél évszázadra visszatekintő belsőmagyarországi „hagyományos” gasztronómia gyökerei az alföldi konyhából táplálkoznak, az erdélyi konyha több nemzet kulináris kultúrájából áll össze. (Lásd erről részletesebben a Kövi Pál előtt tisztelgő, minap megnyílt kiállításról szóló beszámolót.)
Részben ennek is köszönhető, hogy Erdélyben soha nem volt uralkodó a pirospaprika, ma sem az, aminek következménye, hogy sokszor még azokba az ételekbe sem kerül kellő mennyiségű fűszerpaprika, amibe egyébként kellene, viszont ma is rengeteg zöldfűszert használnak a háziasszonyok, s az éttermek.
A temesvári, aradi és a nagybányai piacokról szólva már említettem, hogy Erdélyben nemcsak kaprot és petrezselymet kínálnak ott, hanem lestyánt, tárkonyt, mentát, bazsalikomot is, de megjelenik a rozmaring, a kakukkfű, a csombor, a zsálya, elvétve még a helyi gasztronómiai kontextustól idegen, de annál izgalmasabb zöld koriander is.
