Berlin magyar futballistene többé nem akarja becsapni magát

Manuel Neuer és Leroy Sané rákacsintott szombaton, a Bayern München két sztárja már jól tudta, ki az a Schäfer András. A tavalyi Európa-bajnokság egyik magyar hőse két hónapja szerződött Németországba, ahol a sérülései után türelmesnek kell lennie, hiába utálja ezt a szót. A 22 éves középpályás lapunknak elárulta, hogy az Union Berlinnél latin-amerikai fanatizmussal és kritikákkal is találkozott már. Ma már az utóbbit is tudja értékelni, noha ez nem volt mindig így.

1. FC Union Berlin-VfB Stuttgart Fotó: ANDREAS GORA

– Zavarba jött a futballistenségtől?
– Hihetetlen érzés átélni ezt a rituálét. Az Unionnál a pályára lépő játékosokat úgy élteti a közönség, hogy futballistennek nevezi őket. Nálam ez például úgy játszódott le, hogy amikor becseréltek, a szpíker bemondta a keresztnevemet, bekiabálta az Andrást, majd a szurkolók kórusa tette hozzá, hogy Schäfer Fussballgott, azaz futballisten. 

Először fülig ért a szám, még most is mosolygok rajta, mert hát nem vagyok én futballisten, de ez egy nagyon kedves gesztus.

– Két hónapja szerződtette az Union. Milyen az élet a csapatnál?
– Olyan mértékű a fanatizmus a klub körül, amit csak a latin-amerikai országokhoz tudnék hasonlítani. A stadion nagy részén állóhelyek vannak, a jegyek rendre elfogynak, mindenki énekel, szurkol, és teljesen mindegy, hogy 3-0-ra nyerünk vagy 3-0-ra kikapunk, ugyanazt a buzdítást kapjuk. Nagyon különleges és vagány klub.

– A beilleszkedés hogy ment?
– Nem segített, hogy még nem beszélek olyan jól németül, de épp a napokban dicsértek meg, hogy egyre jobban megy. Egyébként nem volt nehéz dolgom a beilleszkedéssel, mert az Unionnál nagyon befogadó a közösség, mindenki egy húron pendül. Az edzések ritmusa viszont sokkal pörgősebb, mint amihez hozzászoktam, azzal volt nehezebb megbarátkozni, nem a csapattársakkal.

– Nem indult könnyen a berlini időszaka, sérülten igazolt ki, majd azóta még egyszer megsérült. Eddig három meccsen összesen 64 percet futballozott a Bundesligában. Ennek fényében hogyan értékeli az első két hónapját?
– Türelmesnek kell lennem. Utálom ezt a szót, mert nem akarok türelmes lenni, de ha az edzőtől kezdve a sportigazgatón keresztül a menedzseremig mindenki ezt mondja, akkor valószínűleg meg kell fogadnom a tanácsot. Hosszú távra tervezek az Unionnal, amihez az kell, hogy jól teljesítsek, ehhez pedig jelen pillanatban türelemre is szükségem van. 

Ha belegondolok, gyerekként arról álmodoztam, hogy topligában játsszak, és ugyan még csak három meccsem van a Bundesligában, ez az álom gyakorlatilag már teljesült.

Nincs okom a keserűségre, viszont a nyártól robbantani szeretnék, nagyobb szerepet harcolnék ki magamnak, addig meg minden játékpercet ajándéknak tekintek, amivel élnem kell.

– Meccseken eddig kevés lehetőséget kapott, de az edzéseken, az egymás közötti játékok során fel tudja mérni az ember, hol tart a többiekhez képest. Mit szűrt le ezekből a tapasztalatokból?
– Mindig kritikus vagyok magammal, ezzel együtt is azt látom, hogy van esélyem, nem véletlenül igazoltak le. Úgy érkeztem Berlinbe, hogy több mint két hónapja nem játszottam, emiatt nehezebb helyzetből indultam, a sérülések sem jöttek jól, és még most is megesik, hogy jobban elfáradok az edzéseken, mint mások. Fokozatosan zárkózom fel, egyre inkább lelassul a játék, ami azt jelenti, hogy fejlődök. Ehhez az is kell, hogy azt érzem, foglalkoznak velem. Például a Stuttgart elleni meccsen nem ment jól a játék, amire 

az edző nem úgy reagált, hogy leszidott vagy épp ellenkezőleg, kamuból elkente a dolgot, hanem külön leült velem több mint egy órát videózni, és kielemeztük, mi volt jó, mi volt rossz.

– Jól viseli a kritikát?
– Három éve még nem úgy reagáltam volna rá, mint most. Magamba fordultam volna, és hülye lett volna az edző, a csapattársak, az egész világ… Ma már inkább azt látom, hogy jót akarnak nekem, és én sem csaphatom be saját magam. Örülök ennek, mert eszerint érettebb lettem az elmúlt néhány évben. Sokat számít, hogy tizenkilenc évesen kikerültem a Genoához. Ott nem tudtam megragadni, most viszont azért is jobbak az esélyeim a Bundesligában, mert tanultam abból az időszakból. Lehet valaki bármennyire erős, ezeket a pofonokat meg kell tapasztalni, és én szerencsés vagyok, amiért olyan fiatalon megkaptam őket.

a Stuttgart elleni meccsen Fotó: Andreas Gora

– Berlinben él egy magyar legenda, még ha a városi rivális Herthához is kötődik ezer szállal. Találkozott Dárdai Pállal, amióta az Unionhoz került?
– Nem, vele nem, csak a fiával, Mártonnal beszélgettem. Egyébként van pártfogóm Berlinben, hiszen Király Gábor hetente felhív, rengeteg tanácsot adott, és mindenben segít. Úgymond egy falubeliek vagyunk, hiszen Szombathely szélén, Újperinten építette fel a sportközpontját, a szüleim háza pedig onnan két-háromszáz méterre van. 

Én Király Gabi klubjában kezdtem futballozni gyerekként, ő pedig a mai napig a gondomat viseli, amiért hálás vagyok neki.

– Szombaton a Bayern München otthonában csereként fél órát kapott az Unionban. A 4-0-s végeredmény kialakult, mire beküldték. Hogy érezte magát a pályán?
– Sokkal magabiztosabb voltam, mint az előző két meccsemen, szerintem jól is ment a játék, bár ez nyilván furán hangozhat egy ekkora vereség után. Azért igazoltam Németországba, hogy ilyen szintű futballisták ellen edződjek, így annak ellenére, hogy pont nélkül maradtunk, élveztem minden percet.

– Ezt megelőzően tavaly nyáron a németek elleni 2-2-es Eb-csoportmeccsen szerepelt a müncheni Allianz Arénában, ahol emlékezetes gólt fejelt előre vetődve, Leroy Sanét lerázva és Manuel Neuert megelőzve. Velük most is találkozott. Emlékezett önre a két Bayern-sztár?
– Mosolyogva kacsintottak rám, úgyhogy azt feltételezem, igen, de a vereség után nem kezdtem el velük az Eb-ről beszélgetni. A csapattársak viszont mondogatták a meccs előtt, hogy jó lenne hasonló mutatvány tőlem, sajnos nem jött össze. Jó érzés volt újra Münchenben játszani, ugyanúgy kék cipő volt rajtam, ráadásul az Union idegenbeli, fehér alapon zöld mintás szerelése is nagyon hasonlított arra, amit a válogatottban viseltünk azon a napon. Csak az eredmény nem stimmelt…

– Most újra a válogatottal készül, csütörtökön Szerbia, majd a jövő heten Észak-Írország lesz az ellenfél. Mire számít?
– A válogatottban senkinek sem kell pluszmotiváció, nekem ugyanolyan nagy dolog bekerülni a csapatba most is, mint korábban, amikor a DAC-tól érkeztem. Ezekben a napokban el kell felejtenem azt, ami Berlinben történt, és csak a válogatottra fókuszálok. Itt ismerős a játékrendszer, és az öltözőben magyarul szólnak hozzám a társak, amire rég volt példa. A mister (Marco Rossi szövetségi kapitány – a szerk.) majd elmondja, mit vár tőlem ezen a két meccsen. Sokat köszönhetek a válogatottnak, valószínűleg azt is, hogy Bundesliga-játékos lettem. Most is a fejlődési lehetőséget látom magam előtt, hiszen két erős ellenféllel találkozunk.

Fontos ügy mellé állt nagykövetként Schäfer András nemrég a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekeket nevelő családokat támogató KIKAPCS Alapítvány nagykövete lett. Első lépésben a 2022-es kampány adománygyűjtésében segít, az ő vállalása egymillió forintos célösszeg összegyűjtése május végéig. – Ez a rövid távú cél, de nem egyszeri szerepvállalásról van szó, folyamatosan kihívásokat állítunk magunk elé, saját forrásból is igyekszünk adakozni – mesélte az Union Berlin játékosa. – A menedzserem, Esterházy Mátyás vetette fel ezt a lehetőséget a KIKAPCS-nál, amire egyből rábólintottam, mert egy ideje már magamtól is kerestem a hasonló akciókat. Fontosnak tartom, hogy segítsünk, ha van rá módunk.

Borítókép: Schäfer Andrásnak magyaráz az Union Berlin vezetőedzője, Urs Fischer (Fotó: Andreas Gora)