– Szinte napra pontosan húsz éve, 2002. szeptember 28-án versenyzett utoljára, de úgy tűnik, a kalapács még mindig fontos helyen van az életében.
– Egyedi hangulatot kölcsönöz az irodámnak, bemutatja a személyiségemet, a múltamat. Az egyik itt lévő egyébként éppen az a kalapács, amelyikkel az utolsó versenyemen 80,03 métert dobtam, a másik pedig az 1998-as Európa-bajnokságról való. Az Eb-arany után elkértem, és azzal versenyeztem végig az évet, megnyertem vele a moszkvai Grand Prix-döntőt és a johannesburgi világkupát is, utóbbit 82,68-as versenycsúccsal, amelyet senki sem tudott megdönteni.
A világkupát négyévente, 2010-től kezdve kontinentális kupa néven rendezte a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, majd a 2018-as kiírás után megszüntette a viadalt. |
– Az világos, hogy ezekhez a kalapácsokhoz szép emlékek fűzik, de hogyan került először a kezébe a sportszer?
– Szombathelyen a Savaria Szakközépiskolába jártam, az egyik testnevelésóra előtt Hollósi Tibor tanár úr jelezte, hogy kellene neki négy-hat srác, aki elindul a többpróba-versenyen. Elsőre senki nem jelentkezett. Amikor hozzátette, hogy a kollégistáknak este kilencig kimenőt tud biztosítani, egyből magasba lendültek a kezek. Hála Istennek engem is kiválasztott, néhányan elkezdtünk járni hozzá atlétikai órákra. Nekem és egyik társamnak a gerelyhajítás nagyon jól ment, így kettőnknek ajánlotta a tanár úr, hogy menjünk el a Haladásba, keressük meg Németh Pált, már vár minket.
Aztán kiderült, hogy nála nincs gerely, csak súly, diszkosz és kalapács. Utóbbié a legbonyolultabb mozgás, azt egy hónap után, júniusban adta a kezembe, de rögtön az ment a legjobban. Szeptemberben a serdülő magyar bajnokságon már bronzérmes lettem, véletlenül.