A száraz pályás gumikkal nem volt esélye az olimpiai aranyra

Senki sem tudja nála jobban, mekkora lehetőség atlétáink számára a jövő évi budapesti világbajnokság. Gécsek Tibor 1998-ban a Népstadionban lett a kalapácsvetés Európa-bajnoka, pedig addigra kis híján befejezte pályafutását. Kiegyensúlyozott karrierje során minden világversenyén döntőbe jutott, de a sydney-i olimpián az eső megfosztotta egy nagy lehetőségtől. Volt, hogy újságcikk befolyásolta az életét, egy levél pedig életre szóló lecke lett számára, amely abban is szerepet játszott, hogy zökkenőmentesen lépett át a sportpályafutásából a civil életbe.

Budapest 20180105 Tenisz 2018 Tavasz Budai Teniszcentrum felújítás átadás Gécsek Tibor portré Fotó: Dömötör Csaba Nemzeti Sport Fotó: Szendi Péter/ Vas Népe

– Szinte napra pontosan húsz éve, 2002. szeptember 28-án versenyzett utoljára, de úgy tűnik, a kalapács még mindig fontos helyen van az életében.
– Egyedi hangulatot kölcsönöz az irodámnak, bemutatja a személyiségemet, a múltamat. Az egyik itt lévő egyébként éppen az a kalapács, amelyikkel az utolsó versenyemen 80,03 métert dobtam, a másik pedig az 1998-as Európa-bajnokságról való. Az Eb-arany után elkértem, és azzal versenyeztem végig az évet, megnyertem vele a moszkvai Grand Prix-döntőt és a johannesburgi világkupát is, utóbbit 82,68-as versenycsúccsal, amelyet senki sem tudott megdönteni.

A világkupát négyévente, 2010-től kezdve kontinentális kupa néven rendezte a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, majd a 2018-as kiírás után megszüntette a viadalt.

– Az világos, hogy ezekhez a kalapácsokhoz szép emlékek fűzik, de hogyan került először a kezébe a sportszer?
– Szombathelyen a Savaria Szakközépiskolába jártam, az egyik testnevelésóra előtt Hollósi Tibor tanár úr jelezte, hogy kellene neki négy-hat srác, aki elindul a többpróba-versenyen. Elsőre senki nem jelentkezett. Amikor hozzátette, hogy a kollégistáknak este kilencig kimenőt tud biztosítani, egyből magasba lendültek a kezek. Hála Istennek engem is kiválasztott, néhányan elkezdtünk járni hozzá atlétikai órákra. Nekem és egyik társamnak a gerelyhajítás nagyon jól ment, így kettőnknek ajánlotta a tanár úr, hogy menjünk el a Haladásba, keressük meg Németh Pált, már vár minket.

Aztán kiderült, hogy nála nincs gerely, csak súly, diszkosz és kalapács. Utóbbié a legbonyolultabb mozgás, azt egy hónap után, júniusban adta a kezembe, de rögtön az ment a legjobban. Szeptemberben a serdülő magyar bajnokságon már bronzérmes lettem, véletlenül.

– Véletlenül?
– Többen képesek voltak nálam jobb eredményre, de a versenyen ezt ki is kell hoznia magából az embernek. Én eleinte nem vettem komolyan a felkészülést: amikor véget ért a tanév, otthonról, Szentgotthárdról kellett vonattal edzésre járnom. Csakhogy a házunk és a vasútállomás között volt a strand, én meg gyakran csak odáig jutottam, aztán hazatérve közöltem, hogy ma is jó volt az edzés. Akkor derült csak fény a lógásomra, amikor Németh Pali bácsi levelet írt a szüleimnek, hogy miért nem jár edzésre a gyerek.

– Gondolom, a szülei nem repestek az örömtől.
– Apám közölte, hogy döntsek: vagy csinálom tovább a kalapácsvetést, de akkor rendesen, vagy otthon dolgozom a kertben. Utóbbihoz nem fűlött a fogam, úgyhogy rávágtam, hogy inkább megyek edzésre.

De ez az eset belém vésődött, azóta is ez alapján állok mindenhez, amit elvállalok, az üzleti életben is.

 A bronzérem pedig lökést adott, és apám is látta, hogy érdemes tovább sportolnom.

– Edzőjét, Németh Pált később Dobópápának nevezték el a sikerei miatt, de milyen volt Szombathelyen készülni, mielőtt a műhely igazán híressé vált volna?
– Nagy csoport volt, hemzsegtek a tehetségek, Németh Pál pedig remek pedagógus volt, nagyszerű közösséget épített. Idővel csak a kalapácsra koncentrált, a másik két szert elengedte, noha volt világklasszis diszkoszvetője is Horváth Attila személyében. A kalapácsvetők közül is volt kire felnéznem fiatalon, hiszen szombathelyi volt Tánczi Tibor, Szitás Imre, Vida József is. Én Tánczi Tibortól tanultam a legjobb technikákat, őt láttam először élőben négyet forogni, ami akkoriban hihetetlenül ritka volt. Később én is átadtam a tudásom, tőlem leste el a technikát és a motivációt Németh Zsolt, aki édesapja 2009-es halála után átvette a dobócsoport irányítását. Azóta is komoly a szombathelyi hegemónia, rendszerint öt-hat jó versenyző érkezik onnan, az ország többi részéről csak egy-kettő.

Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Egymást is jobb eredményre sarkallták?
– Persze, eközben komoly rivalizálás volt a klubok között is, hogy ki lesz az első magyar, aki túldobja a nyolcvanméteres álomhatárt. Végül nekem sikerült, 1988-ban, ráadásul nemzetközi versenyen, Ausztriában. Azonnal megkeresett egy menedzser, és elkezdte szervezni nekem a versenyeket Nyugat-Európában.

Egy hónapig nem jöttem haza, elfáradtam a sok utazásban, de nagy motivációt jelentett, hogy pénzdíjért versenyezhetek a szocializmusban. Németh Pali bácsi ránk szólt, csak nehogy megtudja valaki. Erre amikor megnyertem abban az évben a nemzetközi Grand Prix-sorozatot, az egyik hazai lapban valahogy így szólt a szalagcím: Gécsek tízezer dollárt vett fel a pénztárból. Már a hazafelé tartó repülőn a kezembe került, fogtam a fejemet.

– Gond lett belőle?
– Behívattak a megfelelő helyre, ahol közölték, hogy forintosítják az összeget. A szövetség egyik vezetője segített, így végül csak a nyeremény felével tették meg. De a lényeg az volt, hogy addigra megmutattam: Szombathelyről is el lehet jutni a nemzetközi szintig, s ez nem csak a fizetségben nyilvánult meg. 1987-ben világbajnoki döntős voltam, az 1988-as szöuli olimpián hatodik, 1990-ben pedig jött az első érem, az Eb-ezüst Splitből.

– Az aranyra viszont egészen 1998-ig kellett várnia.
– Pedig addigra majdnem abbahagytam. Messze a várakozásaim feletti eredményeket értem el, a már említett sikerek mellett két világbajnoki bronzérmet is szereztem. A versenyeken nyert és a szponzoroktól kapott pénzeket befektettem, ingatlant vásároltam, üzleti vállalkozásaim voltak, készültem a civil életre. Amikor a szövetségtől megkerestek, hogy a budapesti Eb-t mégis vállaljam be, akkor is egy bevásárlóközpont építésében voltam benne.

– A hazai versenyzés lehetősége győzte meg?
– Részben igen, emellett a szövetség támogatása is fontos volt. Meg aztán ott volt egy újságcikk, ami megjelent Kiss Balázzsal, aki akkoriban már szórta a 81-82 méteres dobásokat: abban úgy fogalmazott, a dinoszauruszoknak már lehet, hogy abba kellene hagyni. Ezután már abszolút nem voltam híján motivációnak. 1998-ban az Eb előtt rendre azonos versenyeken indultunk Balázzsal, és mindenhol legyőzött.

– Mi kellett ahhoz, hogy ez a sorrend éppen a budapesti Európa-bajnokságon forduljon meg?
– Az első sorozatban 80,94-et dobtam, erre ő 80,96-tal felelt. Mondtam magamnak: kizárt dolog, hogy néhány centivel kapjak ki. Harmadikra 81,66-ot értem el, de tudtam, hogy még ennél is nagyobb dobás kell, mert ilyen motivációs közegben, ennyi magyar szurkoló előtt Balázs biztos, hogy javít. Amikor ötödikre 82,87-es egyéni csúcsot dobtam, az sokkoló volt, de még mindig ott volt bennem, hogy Balázs két hónappal előtte kereken 83 métert ért el Franciaországban. Az Eb-n azonban nem tudott megelőzni. Nagyon jó, hogy elvállaltam a felkészülést, mert az ismertségem elsősorban ebből adódik, meg talán abból, hogy tizenöt év alatt minden világversenyen, ahol elindultam, bejutottam a döntőbe. Ez nagyon ritka a nemzetközi atlétikában. De az a harminc-negyvenezer ember, aki kint volt a Népstadionban, ezt a győzelmemet itthon élhette meg. Ezért is nagy esély a 2023-as világbajnokság, amely jövőre augusztus 19-én, éppen az Eb-sikerem huszonötödik évfordulóján kezdődik. Csendben jegyzem meg, Halász Bence személyében ismét szombathelyi kalapácsvetőnek van esélye nagyot villantani.

– Bár azt mondta, hogy az Eb-arany előtt is már elégedett volt a pályafutásával, a magyar sportközvélemény olimpia-központúsága miatt mégis rákérdezek: Szöulban hatodik, Barcelonában negyedik, Sydney-ben hetedik lett. Az elmaradt ötkarikás érem miatt sincs hiányérzete?
– Sydney miatt van. A ’98-as sikereim lendületén nagyszerű formában érkeztem oda, a versenyeim döntő többségét megnyertem. Harminchat évesen kiforrott versenyző voltam, a forma, a motiváció, minden jó szinten volt. A bemelegítés során lazán dobtam 80 méter fölött.

Aztán a verseny előtt elkezdett szakadni az eső. Dobtam előtte sokszor jól esőben, de akkor és ott az üvegsimára glettelt dobókör és a sima, öntött talpú cipőm között nem tudott sehova elfolyni a víz. Úgy jártam, mintha száraz pályás gumival mentem volna esős Formula–1-es versenyen.

Nekem egész pályafutásom során a technikai képességem meg talán a küzdeni tudásom mellett a gyorsaságomból származott előnyöm, itt viszont ezt nem tudtam kamatoztatni. Akik előttem végeztek, általában nagyobb tömegű sportolók voltak nálam, akiknek jobban kedveztek az extrém körülmények. Nagy csalódás volt.

Gécsek Tibor videón a kalapácsvetés rejtelmeiről

– Ez a verseny utáni nyilatkozatán is érződött, és akkor egyértelműen kijelentette, hogy nincs már további négy éve a pályafutásában. Kettőt viszont még ráhúzott.
– Élveztem még a versenyzést, de alaposan lecsökkentett edzésmennyiségre álltam át, hetente négyszer mentem le a korábbi 12-14 alkalom helyett. 2002-ben úgy versenyeztem végig az évet, hogy minden helyszínen elbúcsúztattak valamilyen formában. De az utolsó versenyévemet még így is a világranglista ötödik helyén zártam, igaz, akkor olyan dobás jött össze, ami valójában már nem volt bennem.

– Hogy sikerülhetett ez?
– Monacóban rendeztek Grand Prix-versenyt, de ott a stadion alatt parkoló van, s mindig féltek, hogy a kalapács esetleg kárt okoz a födémben. Ezt kihasználva Gyulai István elintézte, hogy a kalapácsvetést Szombathelyen, a mi pályánkon rendezzék. Elképesztő színvonalú verseny lett belőle, emlékeim szerint talán még a nyolcadik helyezett is nyolcvanegy métert dobott, a hazai közönség és ez a verseny pedig kihozta belőlem az extra teljesítményt, a 82,45-öt.

– Aztán nemcsak az utolsó év, hanem az utolsó verseny is méltó lezárást adott a pályafutásának.
– Sőt, az utolsó dobás. Csapatversenyt rendeztek a Szilágyi úton, Kiss Balázs vezetett, amikor felkonferáltak, huszonkét éves pályafutás végén az utolsó sorozat utolsó dobójaként. Mondtam magamnak: rajta, alkossunk még egy emlékezeteset! 80,03 méter lett belőle, győztem, felrobbant a stadion.

Sokan kérdezték utána, miért nem folytatom, de én visszakérdeztem: nem jobb ilyen színvonalon, ilyen eredményekkel abbahagyni?

– Azóta milyen szerepet tölt be a sport az életében?
– 2002 novemberében megválasztottak a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökének, és a 2004-es hazai fedett pályás világbajnokság marketingrészéért voltam felelős. A sportolói eredményességemnek köszönhetően ajtók nyíltak meg előttem, és nagy büszkeséggel emlékszem rá, hogy a költségvetésben szereplő támogatásnak a dupláját hoztuk be. A szövetségnél 2006-ig dolgoztam, azóta sportbeli pozícióm nincs, viszont részt vettem a pasaréti sportcentrum és a városmajori teniszcentrum kialakításában. Németh Pali bácsi pedig mindig számíthatott rám, hogy hétköznapi ügyekben segítséget nyújtsak neki, és most ugyanígy támogatom a fia, Zsolt munkáját is.

Borítókép: Gécsek Tibor (Fotó: Vas Népe/Szendi Péter)