Iváncsik Tamás büszkén tekint vissza a pályafutására

A 117-szeres válogatott kézilabdázó Iváncsik Tamás nem szakadt el szeretett sportágától, a Balaton-felvidéki akadémián és a serdülőválogatott mellett edzősködik. A KEK-győztes jobbszélső szakmai fejlődését és az életszemléletét a mai napig meghatározza a skandináv stílus, három éve ő is bátorította a válogatott jobbátlövőjét, Máthé Dominiket, hogy fogadja el korábbi klubja, a norvég Elverum ajánlatát. Az egykor hirtelenszőke hajjal hódító játékos ma már példás családapaként éli az életét, két tannyelvű iskolába járatja a lányait, a sport és a tanulás összeegyeztetését javasolja Naimának és Natalinak, valamint azoknak a gyerekeknek, akik nyáron a Görbicz–Iváncsik-kézilabdatáborban edzenek.

20230509 Budapest Iváncsik Tamás kézilabdázó Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Mi jutott eszébe, amikor a litvánok elleni Eb-selejtezőn meglátta a pályán a Krakovszki fivéreket, Bencét és Zsoltot?
– Mi, a bátyámmal, Gerivel, azaz az Iváncsik testvérek. Legutóbb mi voltunk egy testvérpár a magyar válogatottban. Innen a párhuzam, de azért is örülök a két szimpatikus, tehetséges fiúnak, mert ők is győriek, csakúgy, mint mi. A feleségemmel és a bátyámmal is beszéltünk arról, hogy mennyire örülnénk, ha befutnának a srácok, és utánunk megint egy szélső testvérpár képviselné Magyarországot felnőtt világversenyen.

Pályafutása legsikeresebb éveit Veszprémben töltötte. Fotó: Mirkó István

– És mi a helyzet az Iváncsik lányokkal? Őket elkerülte a kézilabda?
– A kicsit talán igen. A nyolcéves Natali ügyes rsg-s, négyéves kora óta balettozik, rá is nagyon büszke vagyok. A tizenegy éves Naima viszont imádja a kézilabdát. Ez talán annak is köszönhető, hogy ő még látott engem játszani, emlékszik a veszprémi és a norvégiai éveimre. Megfogták a hatalmas arénák fényei, a hangulat. Ő minden nagyobb mérkőzést megnéz, kívülről fújja a játékosok nevét. Figurákat ír és ragaszt ki a szobája ajtajára. Jelenleg Győrben az ETO utánpótlásában pallérozódik, irányító a posztja.

– Ha le kellene vetítenie neki egy-két meccset a pályafutásából, melyiket választaná?
– A 2007-es vb-n a dánok elleni csoportmeccset, 30-29-re nyertünk, Geri hét gólt dobott, én ötöt. Nagyon jól ment a játék a csapatnak, mínusz négyről jöttünk vissza az utolsó öt percben. A másik a 2012-es Kiel elleni Bajnokok Ligája-mérkőzés: hét gólt szereztem, a hosszú sérülésem után ez volt az első BL-meccsem, ráadásul otthon játszottunk Veszprémben. Két év múlva én is ott voltam abban a csapatban, amelyik a klub történetében először bejutott a Final Fourba a PSG elleni kettős győzelemmel.

– És évek óta egy csapatot alkot Görbicz Anitával. Idén is lesz Görbicz–Iváncsik nyári kézilabdatábor?
– Már hat éve szervezzük, a héten kezdődött a jelentkezés az idei táborra. Minden évben gyorsan betelnek a helyek. Amikor hazajöttem Norvégiá­ból, akkor jött az ötlet, hogy szervezzünk együtt nemzetközi kézilabdatábort. Görbicz Anitát még a gyerekkoromból ismerem, és kiderült, egy rugóra jár az agyunk, ő is ezt tervezte. Jelenleg a győri egyetem campusán vannak az edzések. A helyszín azt sugallja a gyerekeknek, hogy nem csak az élsport fontos, a tanulást sem szabad elhanyagolni.

– Naima is ennek szellemében nő fel?
– Soha nem erőltettük, hogy kézilabdázzon, valószínűleg ezt otthonról hoztam. A feleségem Naimát is először balettra, táncolni vitte. De ő ezt hamar megunta, még Elverumban kezdett el kézilabdázni, és azóta is imádja. Nekünk csak az a fontos, hogy valamit sportoljanak a gyerekeink, de hogy azon belül rsg, kézilabda vagy atlétika, azt a lányok döntötték el. Úgy neveljük őket, hogy a sportot össze kell hangolni a tanulással, és nekünk különösen fontos a nyelvtudás. 

Nem panaszkodom, a gyerekek szépen haladnak, mindketten német iskolába járnak, ahol a magyar irodalmat és a nyelvtant leszámítva mindent németül tanulnak. Az idősebbik lányunk kis gimnazista, ötödikes, három nyelven folyékonyan beszél. Norvégul sokat felejtett, de a mai napig sok mindent megért. Nati másodikos, már ő is szépen beszél németül, neki is természetes, hogy egyszer magyar, máskor német könyvet olvas. Eddig megy neki.

– Érdekes, amit mondott: a világválogatott, vb-ezüstérmes klasszis édesapja, Iváncsik Mihály soha egy szóval sem erőltette a kézilabdát?
– Pedig tényleg így volt. Gerit és engem sem terelgetett. Ádám öcsénknek sem volt kötelező kézilabdáznia.

– Édesapja néha túlságosan is óvta, féltette a gyerekeit. A 2017-es vb alatt a sajtón keresztül üzente meg a bátyjának, azonnal jöjjön haza, ne engedje, hogy megalázzák azzal, hogy mellőzik. Gyakran dübörgött az igazságérzete?
– Mindig azt mondta, hogy soha nem fog lobbizni az érdekünkben. Belőle sokkal inkább az apa beszélt akkor, néha rossz volt látnia, hogy a fia, aki már sok mindent letett az asztalra, nem kap elég lehetőséget Xavi Sabaté szövetségi kapitánytól. A média felfújta apu kijelentését.

– A szülői temperamentumnak a gyerekek itták meg a levét?
– Nem, soha. Ebből nem volt semmilyen sértődés, persze mindig elmondtuk, hogy szerencsésebb, ha nem hangoztatja ezeket a véleményeket. Ő idősebb, máshogy látja a dolgokat.

Mocsai Lajossal azóta rendezték a nézeteltérésüket. Fotó: Nemzeti Sport/Szabó Miklós

– A 2012-es szerbiai Eb-n keresztszalag-szakadást szenvedett, villámgyorsan felépült, öt hónap után már tétmeccset játszott. Mindent alárendelt az olimpiai szereplésnek, de az akkori szövetségi kapitány, az édesapja csapatával 1986-ban vb-ezüstérmes Mocsai Lajos kihagyta a Londonba utazó keretből. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de élete egyik nagy lehetősége volt…
– Már túl vagyok rajta, de akkor valóban megviselt. Minden élsportolónak az az álma, hogy eljusson egy olimpiá­ra. Én szerepeltem világ- és Európa-bajnokságokon, sokszor egy-egy banánhéjon csúsztunk el, pedig ha van egy kis szerencsénk, 2007-ben és két évvel később is az éremért játszhattunk volna. A Szerbiában elszenvedett sérülésem pillanatában megijedtem, de a második gondolatom már az volt, hogy nyáron olimpia lesz, és fel kell épülnöm. 

Úgy éreztem, fizikailag és mentálisan is készen állok a feladatra. Ma hét-nyolc hónapot, akár egy évet is kihagynak a játékosok egy ilyen szalagsérülés után, én öt hónap múlva tétmérkőzéseket játszottam. Ha a felkészülés előtt tudom meg a kapitány döntését, talán könnyebben dolgoztam volna fel a mellőzést. Ma már nem tudok rá haragudni. Így döntött, a felelősség pedig mindig a vezetőedzőé. Akkor még nyilván csak játékosszemmel tudtam nézni a helyzetet.

– Ez volt az oka annak, hogy ideiglenesen lemondta a válogatottságot?
– Nem éreztem, hogy felszabadultan, a tudásomnak megfelelően tudnék teljesíteni a válogatottban. Később leültünk, és tisztáztuk a dolgokat Mocsai Lajossal.

– Mikor tért vissza a válogatottba?
– 2016-ban Xavi Sabaté hívott vissza. Nagyon boldog voltam, már korábban is jeleztem, hogy számíthatnak rám.

– De akkor már Norvégiában játszott. Egyszer azt mondta, hogy alig hitt a szemének, amikor az egyik csapattársa sílécen érkezett az edzésre. Ez valóban megtörtént?
– Igen, ez így volt. Életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy harminckét évesen Norvégiába igazoltam. Szeretem a kihívásokat. Tudtam, hogy nekem ideális lesz a gyors, sok futással járó, atletikus kézilabdastílus. Talán soha nem voltam olyan jó kondiban, mint akkor a bajnoki, a kupa és a BL-meccsek, valamint a válogatott összetartás ritmusában. Sosem voltam „tutista” játékos, de az edzőm, a svéd Michael Apelgren aztán tényleg elvárta, hogy nullszögből is mindig kapura törjek. Ha esetleg kimaradt a helyzet, biztos voltam benne, hogy a következő lövésem tökéletes lesz. Ami pedig a síelést illeti: itthon benne volt a szerződésünkben, hogy nem szabad síelnünk. 

Kint más volt, olyannyira, hogy sífutóedzésünk is volt egyszer-kétszer az erdőben. Én autóval jártam edzésre, de néhány fiatal csapattársam sífutva suhant el mellettem. Na, hát ők ilyenek. Példaértékű a hozzáállásuk a sportokhoz, mozgáshoz. Szerintem Norvégiában játékosként és emberileg is sokat fejlődtem. Az edzői mentalitásomhoz is hozzátett a kint eltöltött idő.

 Nagyon jól éreztük magunkat, azóta többször voltunk Norvégiában barátainknál, és ők is meglátogattak minket.

A bécsújhelyi Eb-n a franciák ellen. Fotó: Mirkó István

– Szinte mindenki úgy könyvelte el, hogy Veszprémből megy nyugdíjba. Sokan a mai napig a Veszprémmel azonosítják.
– Az életem leginkább meghatározó éveit, hét szezont Veszprémben töltöttem 2014-ig. Sok mindent köszönhetek a klubnak, a második otthonomként tekintek Veszprémre. Az akkori csapattársakkal – főleg a magyarokkal – a mai napig szoros a kapcsolatunk. Van, akivel együtt is dolgozom a Balaton-felvidéki Kézilabda Akadémián. Gulyás Péter a szakmai igazgató, a bátyám és Perez Carlos itt edzősködik, és Momir Ilics is itt dolgozott, mielőtt átvette a felnőtt csapat, a Telekom Veszprém irányítását.

– Visszatérve az Elverumra. Nemrég szerepelt egy magyar válogatott játékos a korábbi klubjában. Máthé Dominikról kikérték a véleményét? 
– Tudtam, hogy le akarják igazolni. Beszéltem Dominikkal, és a menedzserével is. Támogattam őt a döntésben, csak pozitív dolgokat mondtam, és örülök, hogy látszik, mennyi mindennel gazdagodott. Két szezon után elvitte őt a Paris SG.

– Mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a skandináv szemlélet nagy hatással volt a gondolkodására, edzői hitvallására. Ennek megfelelően bánik a gyerekekkel a serdülőválogatottnál és a Balaton-felvidéki akadémián?
– Maximális fegyelmet várok el a játékosaimtól. Az alapelvem profi játékos korom óta nem változott: ahogy edzel, úgy játszol. Arra azonban figyelek, hogy a játékosaim ne váljanak görcsössé, élvezzék is a játékot. A legfontosabb az alázat és a szorgalom. Ha valaki rendkívül szorgalmas, de kevésbé tehetséges, attól még fejlődhet. De csak akkor tud előrelépni, ha mindent a csapatnak és a kézilabdának rendel alá.

Sok mindenben partner vagyok, nem szoktam ész nélkül kiabálni a játékosaimmal, persze előfordul, hogy fel kell emelnem a hangom. Meggyőződésem, hogy egy utánpótláskorú sportoló nem attól ért meg bármit is, hogy leüvöltik a fejét vagy megalázzák. Az én tekintélyem sem ebből fakad, hanem abból, hogy hiteles vagyok és következetes.

– Annak idején hogyan vették az edzői, hogy festi a haját?
– Soha nem volt ezzel gond. Mindig is extrémnek tartottam magam, szerettem a tetoválást, a hajfestést. Ez Stefan Kretzschmartól eredeteztethető, aki szintén a példaképem volt. A német balszélső ikonikus alakja volt a kézilabdának. Eredetileg is szőkés a hajam, aztán kicsit ráerősítettem. De soha nem a hajammal akartam kitűnni, hanem a kézilabdatudásommal. Zárójelben jegyzem meg, hogy életem egyik legfontosabb időszakában, amikor megismertem a feleségemet, teljesen szőke voltam. Ma már inkább a természetesebb stílust részesítem előnyben.

Az extrém német ihlette a magyar szélsőt. Fotó: Europress/AFP/Philippe Desmazes

– Igaz, hogy a kertészkedés a hobbija?
– Igen, az egyik, szeretek tenni-venni otthon a kertben, sokszor zenét is hallgatok közben, ez teljesen kikapcsol. A szabadidőmet a családommal töltöm. A hobbim a sport: rendszeresen erőnléti edzéseket végzek és futok. A kézilabdaedzésen is gyakran bemutatok egy-egy gyakorlatot.

Borítókép: A civil életben is megtalálta a számítását (Fotó: Mirkó István)