A magyar gólkirály dühöngött a Manchester United legyőzése után

Már tizenhat évesen megszerezte az első gólját az NB I-ben, fiatalon vitték volna külföldi sztárklubok, de nem engedték el, mondván, lesz még komolyabb kérője az Atlético Madridnál is. Kenesei Krisztián a magyar futball egyik legnagyobb tehetsége volt, de nem csak rajta múlott, hogy nem lett belőle nemzetközi klasszis. Bajnokságot nyert a Zalaegerszeggel, gólkirály volt az élvonalban, Kínában az év legjobb légiósának választották meg, és ő volt az egyetlen játékos, aki nem tudott felhőtlenül örülni a Manchester United legyőzésének.

20230906 Isaszeg Kenesei Krisztián labdarúgó Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Fotó: Mirkó István

– Mi volt az a fordulópont, ami hozzáláncolta a futballhoz?
– Az, hogy egy egyéves kihagyás után visszacsábítottak a Volánba, a szüleim is ösztökéltek, és amikor visszamentem, szinte egy csapásra minden megváltozott, elkezdtem komolyan venni a focit.

– Mondhatni, gyors karriert csinált, hiszen tizenhat évesen már gólt lőtt az NB I-ben az MTK játékosaként. Ez azért a világon mindenütt nagyon ritka.
– Miután megvett az MTK, mindig a korosztályomnál feljebb játszottam, kétszer gólkirály lettem, és tizenöt évesen hetente egyszer felhívtak a felnőttekhez edzeni. A következő nyáron Gellei Imre szólt, hogy mostantól az első kerethez tartozom, és kaptam valamennyi ösztöndíjat.

A testvére csapata ellen rúgta az első gólt az NB I-ben

– Az MTK akkor, a kilencvenes évek elején tele volt idősebb, igen dörzsölt játékosokkal. Hogyan fogadták a kamaszt az öltözőben?
– Az első edzésre elsőként érkeztem az öltözőbe. Leültem az egyik helyre, majd jöttek a többiek. A válogatott Horváth Csaba rám szólt, hogy húzzak onnan, mert az az ő helye, ezután Talapa és Turbék közé ültem, alig mertem levegőt venni. De tudja, azt fogadják be, aki tesz is érte. Az egymás közti játék során mindenkit kicseleztem, Talapa még a trikómat is letépte rólam, de így is bevittem a labdát a kapuig és be is rúgtam. Az öregek látták, tudok valamit, és attól fogva vigyáztak rám, és rengeteget segítettek.

– Diadalút volt tehát?
– Egyáltalán nem. Az első meccsem után a következő öt-haton csak a kispadot koptattam. A nemzetközi kupában Gellei Imre nem vitt el Izlandra, és én teljesen kiborultam. Mindenki mondta, hogy nyugi, még nagyon fiatal vagyok, de engem nagyon bosszantott a mellőzés. Aztán jött a Haladás elleni mérkőzés, az ellenfélnél játszott a bátyám, és Gellei Imre megígérte az édesapámnak, hogy alakuljon bárhogyan is az eredmény, be fog állítani, mert az különleges, hogy két testvér egymás ellen találja magát a pályán. Így is lett, és ekkor lőttem az első gólomat.

– Emlékszem, akkor arról írtunk a Nemzeti Sportban, hogy Keneseit kinézte magának a PSV meg az Atlético Madrid. Ebből mennyi volt igaz?
– Minden. A PSV az akadémiájába hívott, családnál laktam volna. Ez nemigen vonzott, de nagyon komolyan érdeklődött utánam az angol Watford, amely százmillió forintot adott volna értem. Az Atlético kilencvenötben került képbe, Szendrei Józseftől tudom, hogy megnéztek egy meccsen, kellettem is volna, de az esti vacsorán a Fotex-székházban a tulajdonos, Várszegi Gábor odajött hozzám, és azt mondta, nem ad el, jön majd értem jobb csapat is az Atléticónál…

– Az is nyílt titok volt, hogy az MTK-nál nem Kenesei Krisztián edzésmunkája a legpéldamutatóbb…
– Ez így igaz. Sajnos rosszul is vigyáztak rám, a hosszú, olykor erdei futások alól felmentést kaptam, hogy ne erőltessem meg magamat, és ez később nagyon hiányzott. Utólag azt mondom, bele kellett volna állnom a fárasztó futásokba is, mert fizikálisan nem voltam tökéletesen felkészült. Ugyanakkor minden mást százszázalékosan elvégeztem.

– Az egyik volt edzője, Bozsik Péter azt mondta, ha terhelhető lett volna, akkor Európa legjobbjai közé kerül, ám nagyon gyorsan felugrott a pulzusa.
– Sajnos teljesen így volt. Már korábban egy orvosi felmérésen kiderült ez. Leállították a futószalagot, azonnal kardiológia vizsgálatra küldtek, ahol eltiltottak a futballtól. Dühöngtem, mert egy hónapig nem csinálhattam semmit sem. Az alapos vizsgálatok találtak kisebb bajt a szívemnél, három évig szednem kellett egy gyógyszert, de szerencsére sportolhattam tovább.

Fotó: Mirkó István

– Ha az MTK nem engedte külföldre százmillióért sem, miért engedte el Győrbe?
– Nem engedtek, hanem elküldtek. Nem voltam egyszerű gyerek, mindenről megvolt a véleményem, és annak hangot is adtam. Amikor kiderült, hogy mennem kell, az egész mezőny bejelentkezett értem, végül kölcsönben Győrbe kerültem egy évre. Azért csak annyira, mert a klub nem tudott végleg megvenni, a Zalaegerszeg viszont igen, ezért aztán ott kötöttem ki. Jól alakult, hiszen bajnokságot nyertünk, én pedig gólkirály lettem.

Kenesei szerint is hülyeség volt, ahogy viselkedett

– Urbán Flóriánnal, Szamosi Tamással és Egressy Gáborral idegenként érkeztek Zalaegerszegre, voltak ott légiósok is. Nehezen állt össze egységessé az a sikercsapat?
– Az elején kissé nehezen ment. A helyiek kóstolgattak minket, mi is külön ültünk az étkezéseknél, a szurkolók is gyanakodva tekintettek ránk, de aztán feloldódtunk, jöttek a győzelmek, látták, hogy odatesszük magunkat, és végül elfogadtak. Nagyon egységessé váltunk, bulizni is együtt jártunk, és a városban tényleg sztárokként kezeltek minket.

Fotó: Németh Ferenc / Nemzeti Sport

– Arról a Zalaegerszegről beszélve nem lehet kihagyni a Manchester United legyőzését. Úgy tudom, a hatalmas siker után csak egy boldogtalan ember volt, aki még hisztizett is az öltözőben…
– Igen, nagyon kiakadtam azon, hogy kevesebb mint tíz perccel a vége előtt Bozsik Péter lecserélt. Két embert emeltek ki a meccs előtt, David Beckhamet és engem. A lapok azzal foglalkoztak, hogy mindkettőnknek remek a rúgótechnikája, de amíg én háromszázezres karórát hordok, ő ötmilliósat. A United jobb volt, de nem tudott gólt lőni, és önmagában nem lett volna gondom a cserével, de aki a helyemre állt, a hosszabbításban megszerezte a győztes gólt, én pedig a fejembe vettem, hogy ha a pályán maradhatok, akkor nem Koplárovics Bélát ünnepelné az ország, hanem engem, és ezen borultam ki. Utólag belátom, ez óriási hülyeség volt, és így nem lehet viselkedni, még a buszon is puffogtam, Urbán Flóri sem tudott megnyugtatni.

– Közelről milyenek voltak a manchesteri játékosok?
– Annyira fájt nekik, hogy kikaptak egy lenézett csapattól, hogy a meccs után nem akartak mezt cserélni. Az egyetlen kivétel volt, Igor Budisa megmutatta a testére tetovált négylevelű lóherét az ír Roy Keane-nek, mire ő odaadta neki a mezét. A visszavágót ők nyerték öt nullra, és akkor már roppant készségesek voltak, én például már tíz perccel a lefújás előtt megegyeztem a cseréről Solksjaerral.

– Nagy csapás volt az az ötgólos vereség?
– A United másoknak is rúgott ennyi gólt, nem éltük meg tragédiaként. Ha a kapusunkat nem állítják ki, megúsztuk volna kevesebbel is, mert az angolok a három gyors gól után érezhetően visszavettek, de így alakult. A fájdalmas nem ez volt, hanem átcsúszva az UEFA-kupa selejtezőibe a Dinamo Zagrebtől elszenvedett hat nullás kudarc. Az nagyon rosszul nézett ki, elfogadhatatlan eredménynek számított, ráadásul pillanatok alatt lerombolta azt a nimbuszt, amelyet a United legyőzésével szereztünk.

– Beszéltünk már külföldi sztárklubokról, ahova nem mehetett, ám végül összejött a külföld: a kínai élvonal és az olasz másodosztály. Mondhatni, hogy csak Kína és csak olasz másodosztály?
– Akkor nem volt más reális lehetőség. Menedzserek dobálóztak nagy klubok neveivel, de csak a kínai lehetőség adódott három hónap próbaidővel. Nagyon szerettem volna külföldre menni, ezért belevágtam, annak ellenére, hogy az akkori feleségem terhes volt a fiúnkkal. A Peking Guan kifizette az áramat, én pedig meccsről meccsre egyre jobban futballoztam, párosával rugdostam a gólokat. Lejárt a három hónap, én pedig mindenféleképpen haza akartam jönni, mert szült a feleségem, és nem is gondoltam a visszatérésre. Aztán egy nap csöngettek, és meglepetésemre, előzetes bejelentés nélkül a Guan sportigazgatója állt az ajtóban a tolmáccsal, és hozta az új szerződésemet. Így kerültem vissza három évre, és annyira jól ment, hogy 2004-ben az év légiósa lettem a kínai élvonalban.

Kenesei Krisztián mindig jókedvű

– És az Avellino?
– Az félig kapufa. Régi álmom volt Olaszországban játszani, de azt nem gondoltam, hogy éppen ott találkozom komoly anyagi gondokkal. Eleinte saját magamat kellett finanszíroznom, hol fizettek, hol nem. Benn is ragadt pénzem ebben a kalandban, igaz, nem is mentem utána megfelelő keménységgel. Ezt leszámítva egyébként nagyszerűen éreztem ott magamat.

– Ez nem hangzik meglepően. Évtizedek óta ismerjük egymást, és még sohasem láttam úgy, hogy ne mosolygott volna. Mindig ennyire vidám, sohasem szomorú?
– Szeretek jókedvű lenni. A feleségem szerint félreteszem a gondokat, én pedig azt mondom, hogy ha gondjaink vannak, a jókedv akkor is fontos, úgy könnyebben jön a megoldás is. Amikor egy nehezebb nap után hazamegyek, és otthon lógó orrú embereket találok, mindig szóvá teszem, mert kell a mosoly.

– Azért van egy téma, ami nem ad okot a jókedvre, a testvére a Tippmix-botrány egyik főszereplője volt. Hogyan élte meg, hogy a Kenesei név nem a pályán elért teljesítményéről szólt?
– Nehezen, különösen a botrány elején, mert sajnos az árnyék rám is vetült, ráadásul nem is kicsit, és a szüleink is megsínylették az esetet. Az ellenfél szurkolói megtaláltak transzparensekkel, rigmusokkal, és nem könnyű megélni, hogy bár semmi közöm nem volt az ügyhöz, mégis céltábla lettem. Egyszer egy sárvári fürdőben valaki beszólt nekem kissé kapatosan, hogy nem tudok-e adni neki egy tuti tippet, és tudnék még számtalan ilyen történetet mesélni. Próbáltam ezekre jól reagálni, de ez nem volt mindig könnyű. Nem tudok mit tenni azzal, hogy összemossák az emberek a neveinket, a bátyám pedig a testvérem, akit szeretek, és nem fogom megtagadni.

– Ha a tehetségével összevetjük azt, amit elért a huszonkilenc válogatottsággal együtt, akkor elégedett?
– Mondhatnám, hogy ha Spanyolországba születek, ott mindig profi mentalitással edzek, akkor világklasszissá váltam volna, de ennek nincsen értelme, mert lejátszhatatlan. Abból, ami bennem rejlett, talán kijöhetett volna több is akár magyar szinten is, de az is igaz, hogy nem mindig én döntöttem a sorsomról. Ha tinédzser koromban az MTK elenged mondjuk a Watfordhoz vagy az Atlético Madridhoz, biztosan másként alakul a pályafutásom, de ezt nem tudjuk, hogyan.

– Az MTK-nál fiatalokkal foglalkozik. Mit tud nekik átadni, és ők mennyire fogékonyak rá?
– A második csapat mellett dolgozom, és úgy látom, a fiúk kíváncsiak a tapasztalataimra. Sokat kérdeznek, és látom, igyekeznek meg is fogadni a tanácsokat. Gondok, persze akadnak, nem tetszik, hogy nagyon fontosak számukra a külsőségek. Néhányan azt hiszik, hogy ha lemásolják Sergio Ramos tetoválásait, akkor már Ramossá is válnak. Azt mondom nekik, nem a tetkó vagy a frizura számít. Előbb rúgjanak két egyeneset a labdába, tegyenek le teljesítményt, a többi csak ezután következhet.

Borítókép: Kenesei Krisztián még mindig nagyon élvezi a futballt (Fotó: Mirkó István)