Egy idegbecsípődésen múlt tévesen megbélyegzett olimpiai bajnokunk címvédése

Ő az évezred egyetlen magyar olimpiai bajnok atlétája. Labdarúgásban és kézilabdában is kipróbálta magát, de végül Gécsek Tibor hatására kalapácsvetőnek állt. Már 22 évesen közel járt az olimpiai éremhez, honfitársai athéni tette viszont az ő karrierjét is évekig megpecsételte. A rengeteg nehézség ellenére előbb Európa, majd a világ tetejére is feldobta magát, ám a műtétek és egy eltiltás ismét kettétörte a pályafutását. Még innen is felállt, és csak egy rosszul sikerült operáció után vonult vissza végleg. Jelenleg büszke családapa és egy ománi tehetség felkészítője, nem mellesleg pedig a kedd óta háromszoros világbajnoki bronzérmes Halász Bence mentora is volt. Pars Krisztián a szombathelyi Dobó SE pályáján adott interjút lapunknak.

Pars Krisztián fontos szereppel járult hozzá Halász Bence újabb vb-bronzérméhez kalapácsvetésben (Fotó: Magyar Nemzet)

– Visszavonulása óta miként viszonyul ehhez a szombathelyi dobópályához?
– Mostanában is sokat járok ide, ez a hely mindig is fontos része marad az életemnek, még ha már sajnos nem is tudok sportolni itt a talpélem sérülése miatt. Annyira elhasználódott már a rengeteg forgástól, hogy meg kellett műteni, de nem annál az orvosnál voltam, aki specialistája annak a területnek, és sajnos később derült csak ki, hogy az első operáció nem a terveknek megfelelően sikerült. Addigra pedig túlerőltettem a lábamat, így még rosszabb állapotba került, és újabb műtétre volt szükség. Összesen majdnem húsz műtéten estem át eddigi életem során, a legutóbbiak a pályafutásom végét is jelentették – árulta el lapunknak az olimpiai bajnok magyar kalapácsvető, Pars Krisztián a Dobó SE pályáján.

A magyar atlétika egyik legnagyobb alakja, a férfi-kalapácsvetés 2012-es olimpiai bajnoka, Pars Krisztián 2025 elején jelentette be a visszavonulását (Fotó: AFP/Gabriel Bouys)

– Az elmúlt két évben viszont így a család jobban középpontba kerülhetett.
– Így van, emiatt is kevésbé fáj, hogy már nem tudom aktívan feleleveníteni itt a korábbi dobásaimat. Ugyanakkor 2023-ban csodás pillanatokat éltem át, amikor megházasodtam feleségemmel, Boglárkával, majd megszületett Nolen nevű fiunk is, azóta pedig nem is igazán akarok olyan pillanatokat itt tölteni, amelyeket otthon is tölthetnék. Fantasztikus karrier volt több mint négyszáz versennyel, hálás vagyok érte és valamennyire hiányzik is – de már más élvez prioritást.

Pars Krisztián élete a visszavonulás után

– Hivatalosan 2025 elején vonult vissza, majd futárként is dolgozott. Amikor éppen nem apai feladatokat lát el, mivel telnek a napjai?
– Volt egy időszak, amikor gondolkodtam, hogy hogyan tovább, hiszen a napi ritmus addig évtizedeken át ugyanaz volt. Ezután jött a futárkodás, ami bő három hónapig tartott és jó volt abból a szempontból, hogy szinte magam oszthattam be az időmet. Ez aztán egy, még év elején megtörtént, de csak áprilistól aktuális felkérés miatt maradt abba. Még januárban felhívott Ali Al-Zenkawi barátom (magyar származású kuvaiti exkalapácsvető – a szerk.), hogy tudnám-e segíteni Ománban egy fiatal kalapácsvető fejlődését, valamint esetleges részvételét a novemberi Iszlám Szolidaritási Játékokon, ahol összesen csak tíz kalapácsvető indulhat. Igent mondtam, így áprilisban kiutaztam.

– Vagyis edzőnek állt.
– Végül is igen, de eleinte nem írtam alá semmit, mert először kíváncsi voltam a körülményekre amelyek azért nem voltak ideálisak. Már a megfigyelési időszakban láttam, hogy jó alkatú, de nem olyan mozgást végez, amire szükség lenne ahhoz, hogy majd a felnőttszerrel, a 7,26 kg-os kalapáccsal is jól tudjon bánni. Ahhoz ugyanis teljesen más erőelosztás és technika szükséges. Tehát szakmai tanácsadóként dolgoztam mellette, mielőtt 2026-ig szerződést kötöttünk: áprilisban és májusban Ománban, aztán két hónapig itt edzőtáboroztunk, majd augusztus elejétől öt hetet ismét Ománban dolgoztunk együtt. Az ősz is hasonlóan fog telni: most ő jött versenyezni Európába, hiszen Ázsiában kevesebb lehetőség van erre, így a napokban például megyünk Csehországba. Aztán az év utolsó két hónapjában immáron a családdal együtt újra megyek Ománba felkészíteni őt. Akkor legalább kisebb hőség lesz ott...

A két szombathelyi dobókör, ahonnan megannyi magyar siker származtatható (Fotó: Magyar Nemzet)

– Ön nem hozzá hasonlóan kezdte a kalapácsvető-karrierjét, hanem futball- és kézilabdapályáról váltott dobókörre. Melyikben volt ügyesebb?
– A kézilabda ment talán jobban, aminek a szeretetét édesanyámtól és másfél évvel fiatalabb öcsémtől, Ferenctől örököltem. De Szentgotthárdon kis- és nagypályás futballbajnokságban is szerepeltem. Voltam kapus is, csatárként pedig gólokat is szereztem, nagyon élveztem. Aztán fiatalon az atlétikaedzések után is gyakran itt maradtunk rúgni a bőrt vagy éppen lábtengózni. Furcsán hangozhat, de a kalapácsvetéshez is jól jön, ha jó az ember labdaérzéke. 

Pars útja a Dobó SE-ig és a kezdeti évek

– Azért talán nem csupán a gömb alakú szer vonzotta végül mégis a kalapácsvetéshez.
– Miután 1993-ban több részre oszlott a Haladás VSE, és létrejött a SZAC ’93 (ennek a jogutódja 1995-től a Dobó SE – a szerk.), Németh Pali bácsi odavitte az ügyesebbeket. Köztük volt Gécsek Tibor is, és én a szentgotthárdi testnevelőtanárom, valamint az ő révén kerültem ide 1997 szeptemberében. Tibi családja is Szentgotthárdon élt, a lánytestvérével az én keresztanyám jóban volt, beszélgettek velem kapcsolatban, és végül Tibi idehozott Pali bácsiékhoz. Aztán itt maradtam.

– Gécsek 1998-as budapesti Európa-bajnokságon szerzett aranyérme így még nagyobb motivációt adott?
– Persze, a Dobó SE jóvoltából a helyszínen láthattam is, nagy élmény volt. Mivel ismertem Tibit, nem feltétlenül emberileg adott nekem pluszt, hanem ott is azt néztem, hogy milyen technikájukat tudnám ellesni. Nekem ezt jelenti, hogy példakép.

– Aztán önből is az lett. Németh Zsolt az édesapja halála után elárulta, hogy Pali bácsi már a kezdeteknél látta, hogy Pars Krisztiánból sikeres kalapácsvető lesz. Ezt önnel is éreztette, vagy a korosztályos világversenyeken szerzett érmek önmagukért beszéltek?
– Abból a szempontból éreztem a hitet, hogy Pali bácsi mindig azzal volt különösen szigorú, akiről látta, hogy sokra viheti – és velem is szigorú volt. Nem is mertünk visszaszólni neki, még ha ritkán is voltunk megdicsérve, de ez nekünk hajtóerő volt, pluszmotiváció. Ahogyan az is, amikor berakott az akkori nagyok, például Divós Katalin, Annus Adrián, Kiss Szilárd, Gécsek Tibor vagy Németh Zsolt mellé, és velük együtt edzhettem. A mai világban sajnos a gyerekeket szinte mindig túldicsérik, ez szerintem összességében hátráltat. Minket másként neveltek, és noha nem mindenkiből lett olimpiai bajnok, de ezzel a módszerrel mindenkiből ember lett.

A Dobópápa, Németh Pál síremléke a mai napig elképzelhetetlen koszorúk nélkül (Fotó: Magyar Nemzet)

– Mikor tudatosult önben, hogy a Németh Pál-féle kemény munkát megéri elvégezni?
– Az 1999-ben szerzett U18-as világbajnoki cím igazolta, hogy mennyire igaza van. Délelőtt és délután is voltak dobóedzések, köztük egyéb tréningek, de láttuk a célt. Ezt nehéz beleverni a gyerekekbe, hogy igenis tudják, miért csinálják, amit csinálnak. Pali bácsinak ezt sikerült megértetnie. Két évig vonatoztam naponta Szentgotthárd és Szombathely között, késő este értem haza, így az edzés a tanulás rovására ment, de otthon is támogattak abban, hogy élsportoló legyek ahelyett, hogy csillagos ötösöket szerezzek.

– Az első felnőtt világversenyén ez ki is fizetődött: az athéni olimpián 22 évesen másodikként jutott tovább a selejtezőből, majd hatodik lett a döntőben.
– A faluban szinte császárként jártam, lenyűgöző volt átélni egy olimpia körülményeit. Aztán a selejtezőben elsőre dobtam 77,43 m-t, és hiába nem értem el a selejtezőszintet, ezzel meg is elégedtem volna, mert tudtam, hogy elég lesz a döntőhöz. Pali bácsi viszont azt mondta, hogy a biztonság kedvéért dobjak még egyet. Abból lett a 80,50 m. Cserébe a nagy akarásnak nyögés lett a vége: a fináléban megálltam 78,73 m-nél. Pedig a 80 és fél méterrel ezüstérmes lettem volna.

Őt is megbélyegezték Annusék athéni tette miatt

– Akkor még úgy tűnt, bronzérmet ért volna. Annus Adrián és Ivan Tyihon utólagos kizárása miatt ma már tudjuk, a helyezése valójában nem hatodik, hanem negyedik lett. Miként élte át az eredetileg elsőként záró Annusék döntőt követő doppingügyét?
– Egyértelműen hideg zuhanyként. Előbb elbuktam egy olimpiai érmet, majd másnap a faluban rajtam keresték Annus Adriánt és Fazekas Róbertet. Nem értettem, miért gondolják, hogy tudom a hollétüket, addigra még csak csapattársak sem voltunk, hiszen ők egy Dobó SE-n belüli vita következtében átkerültek a Haladáshoz. Az viszont még nagyobb pofon és érvágás volt, amit ezután a magyar sportkedvelőktől kaptam. Nem volt semmi közöm Annusékhoz, én nem tettem semmi rosszat, nem menekültem haza, mégis velük egy lapon emlegettek. A következő évekre megbélyegeztek, ebben az időszakban egyetlen szponzort sem tudtunk szerezni, és a pénzügyi helyzet miatt is komoly veszélybe került egyáltalán a folytatás.

– Ebben az időszakban sorra ott volt a világversenyek döntőiben, az érem viszont nem jött össze. Hogyan volt ereje mégis a folytatáshoz?
– Pali bácsin és a fián, Zsolton kívül szinte csak a menedzseremre számíthattam itthon, az ő segítségével indulhattam el rangos külföldi versenyeken. A külföldiek bizalma adott erőt, hogy ne hagyjam abba a sportot, pedig nem tagadom, megfordult a fejemben a visszavonulás is. Elég rosszul esett, hogy hiába hoztam érzésre jó eredményeket, itthon csak a botránnyal tudtak engem összekapcsolni. 2010-ben aztán jött Hende Csaba országgyűlési képviselő, akinek elmondtam a saját és a klub problémáit, és ő hitt nekem, segített is rajtunk. Ezzel lekerült rólam a nyomás és a bizalmatlanság terhe, mert amit 2004 nyarán Annusék elkövettek, annak majdnem hat évig érzésre én ittam meg a levét. Nem véletlen, hogy csak a megkönnyebbülés után jöttek az első Európa-bajnoki érmek, az első világbajnoki dobogók és az olimpiai bajnoki cím is.

– Ráadásul az említett hat évben tragédia is történt: 2009 elején elhunyt Németh Pál.
– Pali bácsi elvesztése a legrosszabb volt, ami megtörténhetett, a halála után négy hónapig azt hittük, ennyi volt a Dobó SE-nek. Divós Katival közösen végül megkértük Zsoltot, hogy jöjjön vissza Horvátországból, és vegye át édesapja helyét. Szerencsére rábólintott, és neki hasonló edzésmódszerei voltak, mint édesapjának, csak egyfajta megfiatalított verzióban.

A szombathelyi Dobó SE pályáján a 80 méteres jelzés felett is van jó néhány kalapács okozta gödör (Fotó: Magyar Nemzet)

– Évekig úgy tűnt, hogy a londoni ötkarikás játékokra már olimpiai érmesként érkezik, hiszen a negyedik hellyel zárult pekingi olimpia után kizárták ön elől két fehérorosz riválisát. Ám Vagyim Gyevjatovszkij és Ivan Tyihon fellebbezésének helyt adtak, ön pedig így maradt negyedik. Ezt miként élte át?
– Nehezen, pláne, mert nem a doppingolás vádja alól mentették fel őket, hanem a labor hibát követett el a mintájuk vizsgálatánál, és az ügyvédeik kimentették őket. Talán ha akkor is jó lett volna a magyar sportdiplomácia, lett volna esélyünk harcolni az ezüstérmemért. Abba kapaszkodhattunk volna, amit máig nem értek: mégis hogyan tudták hetekig titokban tartani a doppingvizsgálat eredményét, amit napokon belül közölni kellett volna még az olimpiai faluban?!

A világ tetejéig jutott, majd jött egy sérülés

– 2011 és 2014 között egyértelműen ön volt a világ legjobbja, ezt a dobások nagysága mellett az olimpiai aranyérem, két vb-ezüst és két Eb-cím is alátámasztja.
– Az említett időszak valóban nagyon jó volt, az utazásokat is szerettem, bár azt már kevésbé, hogy a legtöbb helyen szinte egyedüli magyar atlétaként vettem részt, így elég magányos voltam a versenyzők között. Londonban is nagyban segített, hogy a döntőm napján, előtte megnéztem más magyarokat, és az ő sikereikkel pozitívan hangolódtam a saját versenyemre. Az egyik Eb-aranyérmem előtti nap pedig egy súly felemelése közben beállt a derekam, és ha Igaz Bálint abban a pillanatban nem segít, akkor ki sem tudok állni a döntőre. Úgyhogy ezeknek a sikereknek is megvannak a különleges történetei.

– A riói olimpia és az azt megelőző időszak miért sikerült kevésbé jól?
– Rióban is nyernem kellett volna, már csak azért is, mert a tádzsik Dilshod Nazarov 79 méter alatti dobással győzött. Jó formában is érkeztem, de hetekkel a verseny előttől kezdve a mellizmomban szúrást érkeztem, és egyetlen orvos sem jött rá, mitől. A karomat nem tudtam teljesen kinyújtani, nem csoda, hogy nem tudtam akkorát dobni, és végül hetedik lettem. Aztán az olimpia után tartottunk itt egy ünnepséget, és a könyvelőnk csontkovácsként dolgozó férjét megkérdeztem, hogy mi lehet a fájdalmam oka. Még ott átgyúrt engem, ettől másnap sokkal jobban fájt, de két nap múlva már semmi bajom nem volt, és azóta sincsen. Mint kiderült, a nyakamnál csípődött be egy ideg, és a mellizmomnál jött ki a fájdalom. Ennyin múlott egy másik olimpiai aranyérem.

– A korábbi forma és eredmények ezután sem tértek vissza, ez is ennek köszönhető?
– Igen, tulajdonképpen ez a nyakideg-becsípődés jelentette a fordulatot, mert akkor hetekig máshogy dobtam, máshová terheltem, és onnan nem volt visszaút. Az akkoriban átélt műtétek segítettek, de emiatt már mégsem tudtam úgy dobni, mint régen.

Pars Krisztián egy első, két negyedik és egy hetedik helyet szerzett olimpiákon (Fotó: AFP/Adrian Dennis)

– 2018 elején egy doppingvétség miatt másfél éves eltiltást is kapott, bizonyára az is hátráltatta a sikeres visszatérést.
– Megtörtént, elismertem, bűnhődtem is érte, de azt szeretném hangsúlyozni, hogy én nem teljesítményfokozót szedtem, és más országokban ezért a vétségért nem feltétlenül járt volna ilyen hosszú eltiltás. A másfél év alatt csak négy hónapig nem edzettem, a maradék részben idejöhettem kalapácsot vetni reggelente azzal a feltétellel, hogy abban az időben senki más nem lehetett a pályán.

– Addigra majdnem mindent elért, mi adott mégis motivációt a folytatáshoz?
– Abban az időszakban volt egy rosszul sikerült műtétem is, ráadásul anyagilag is összeroppantam, de a bizonyítási vágy és egy ötödik olimpiai szereplés is hajtott. A dobókörben történt forgások viszont már nem teltek el fájdalom nélkül, így utóbbi sajnos nem sikerült: Tokióba és Párizsba sem jutottam ki.

– Az utolsó világversenye a 2022-es müncheni Európa-bajnokság volt, egy évre rá a budapesti atlétikai vb-n már nem lehetett ott. Az 1998-as hazai Eb-n pedig még nem. Emiatt maradt hiányérzet önben?
– A müncheni Eb-n három érvénytelen kísérlettel búcsúztam, máig nem értem, hogy egy selejtezőben a német szurkolóknak miért kellett összevissza tapsolgatniuk, amikor kértem, hogy ne tegyék. Nem tudtam úgy koncentrálni, márpedig nekem nagyon fontos a belső egyensúly a dobásoknál. A hazai vb előtt pedig én már túl voltam karrierem csúcspontján, volt több ügyes fiatal, akik akkor jobban kiérdemelték a részvételt. Azért megjegyezném, hogy amikor én voltam annyi idős, mint két éve ők, akkor messze nem voltak ilyen lehetőségeim és ilyen körülmények, mint amilyenek 2012 óta Magyarországon vannak.

Halász Bence és a férfi-kalapácsvetés jelene

– A magyar atlétika önnek is köszönhető fejlődésével az is együtt járt, hogy a tokiói világbajnokságon is nagyobb volt a küldöttség, egyre többen vannak a világ élvonalában, így már nem annyira magányosak, mint anno ön volt.
– És ezt meg kell becsülni. Ahogy a klubjaikat is, ahol a körülményeknek köszönhetően az egyre képzettebb edzők egyre jobb versenyzőket tudnak kinevelni. Több egyesületnek is vannak nemzetközileg is elismert atlétái, már futó- és ügyességi számokban is.

– Beszélgetésünk egyik apropója éppen a vasárnap záruló tokiói vb, ahol három szombathelyi kalapácsvető volt finalista, és közülük a szintén Dobó SE-s Halász Bence újabb érmet szerzett a magyar atlétikának kedden. Őt bevallottan ön is inspirálta gyermekként és elmondása szerint a döntő előtt is kommunikáltak telefonon, de milyen a viszonyuk jelenleg?
– Még ma is jó a kapcsolatunk. Amilyenek nekem voltak Gécsekék, olyan lehettem én neki, azzal a különbséggel, hogy én a szövetség felkérésére mentoráltam is Bencét másfél évig: elmondtam neki minden olyan tapasztalatomat, ami a nemzetközi versenyeknél fontos lehet. Alaposan átbeszéltük a dolgokat, kölcsönösen bíztunk egymásban, és boldog vagyok, ha ez is hozzájárult az elmúlt években szerzett sikereihez. Nagyon örülök Bencének!

Merlin Hummel, Ethan Katzberg és Halász Bence (b–j) zártak az idei vb dobogóján (Fotó: AFP/Kirill Kudryavtsev)

– Halász Bence úgy lett újra világbajnoki bronzérmes, hogy 2008 óta nem volt ilyen erős a férfi-kalapácsvetés mezőnye. Legalábbis abból a szempontból biztosan, hogy hányan dobtak már idén 81 méter felett. Mi okozta ezt a hullámvölgyet az elmúlt évtizedekben?
– A jelenlegi egy jó generáció, itt valóban többen tudnak nagyokat dobni. Én pályafutásom során „csak” ötször dobtam 82 méter felett, de kiegyensúlyozott voltam, és volt hetven darab 80 méter feletti kísérletem versenyeken. Nekem anno Murofusi Kódzsi, majd Primoz Kozmus és Pawel Fajdek voltak a nagy ellenfeleim: ők dobtak nálam nagyobbakat, ám összességében ritkábban. Jelenleg Bencének egyszerre több riválisa van, de minden korszaknak megvannak a maga szépségei.

– Noha a kanadai Ethan Katzberg új világbajnoki rekorddal védte meg a vb-címét, a valaha volt 13 legnagyobb dobáson továbbra is két szovjet kalapácsvető osztozik, még az 1980-as évekből. Mekkora esélye lehet annak, hogy Jurij Szjedih és Szergej Litvinov legendás eredményeit valaki megdönti a mostani korosztályból?
– Nem sok, azért, mert ők ketten három forgásból dobták el a kalapácsot, a mostaniak pedig négyből csinálják. Márpedig négy forgás esetén szinte lehetetlen tökéletesen időzíteni az eldobást, a szovjetek viszont nagyobb erőkart használva, sokkal nagyobb izomerővel rendelkezve képesek voltak háromból megcsinálni a mozdulatot. Az akkori erőt próbálják kompenzálni ma gyorsasággal, de teljesen nem lehet kipótolni, akkora ereje a maiak közül senkinek nincsen. Fajdek néhányszor próbálkozott, rá is ment a dereka… Katzberg sem véletlenül tudott eddigi karrierje során csak ötször 83 méter fölé jutni, közülük háromszor kedden. De hátha Bencének a fontos pillanatokban majd többször sikerül, miközben egészséges marad!

• Pars Krisztián sikere a londoni olimpián: